Interjú

„Nem jól fizetett exhibicionizmus, meló”

Hőrich Nóra Lili színésznő

  • Kozár Alexandra
  • 2017. június 4.

Film

Főszereplő Pacskovszky József most bemutatott krimijében, A tökéletes gyilkosban. Eddig a Papírrepülőkben, a Szabadesésben, a Drakulában és a Fleming című brit sorozatban láthattuk, és az sem elképzelhetetlen, hogy a jövőben a nemzetközi filmiparban próbál szerencsét.

Magyar Narancs: A tökéletes gyilkosban játszott lányról nem lehet eldönteni, gyilkos vagy áldozat.

Hőrich Nóra Lili: Nagyon tetszett az eredeti forgatókönyv: Stockholm-szindrómás kapcsolat a nyomozó és egy kissé apakomplexusos lány között, aki erős vonzalmat érez a legjobb barátnője apja iránt.

MN: László Zsolt rendkívüli erővel játssza a lánya halála miatt megbillent, magát az őrületbe hajszoló nyomozót.

HNL: Mindvégig a színészi játékunkban próbáltunk bízni, és így megoldani a forgatás során felmerülő helyzeteket. Aztán többször változott a forgatókönyv, a karakterológia és a dialógusok is. De próbáltunk alkalmazkodni, illetve sokat dolgoztunk azon, hogyan csináljunk jó jeleneteket a folytonosan változó körülményekhez képest is.

MN: A filmet finoman szólva nem emeli mennybe a kritika, viszont a műfajáról mindent összehordanak: akció, horror, thriller, skandináv krimi, bosszúdráma, film noir. Most akkor melyik?

HNL: Skandináv stílusú kriminek indult, de hogy mi lett belőle a forgatás során, majd a vágóasztalon, arra csak a rendező tudja a választ.

MN: Téged meglepő módon Majsai-Nyilas Tünde utószinkronizált. Miért?

HNL: Ez számomra is utólag, jóval a forgatás után derült ki. A rendező válasza az volt, hogy ahogy én beszélek, nagyban eltér a filmben szereplő többi színész beszédstílusától. Ami így is van, másként beszélek, mint a színházi színészek általában. De hogy a rendező ezt miért utószinkronnal oldotta meg, arról ugyancsak őt kell megkérdezni.

MN: A film után egy régi vágyad teljesült, Los Angelesben tanulhattál színészetet.

HNL: Hat hónapig jártam a Lee Strasberg színiiskolába; ennyit tudtam kifizetni a film gázsijából meg a félretett pénzemből. Nagyon jó tapasztalat volt, sokat tanultam. Ott a szerepeket a testmozgásból, a tartásból, a járásból, a megjelenésből kell fölépíteni, tehát mindabból, ami jellemez és determinál valakit, még mielőtt megszólalna. Az egyik módszer az volt, hogy sok állatfigurát utánoztunk, és az határozta meg a színpadi jelenlétet. Úgy mozogtam a jelenetben, mint, mondjuk, egy rozmár, és közben mondtam a szövegem. Majd szép lassan visszavettük az állati jegye­ket, a végén már csak nyomokban hagytuk benne őket. Nekem ez nagyon hasznos, ha készülök egy szerepre.

MN: E megközelítés ellenébe megy a szövegből kiinduló szerepformálásnak, ami a hazai gyakorlat.

HNL: Nem tudom, hogy a hazai színiiskolákban pontosan milyen módszerrel dolgoznak. A Strasbergben azt tanították, hogy ha a karakter szétrobban a dühtől, akkor a szövegből kiindulva mimika, gesztus és mozgás tekintetében el lehet ugyan játszani, de az mímelés. Ez fordítva van. Valami belső katalizáló erő végterméke az, ha megmozdulsz, megszólalsz, és azt hogyan, milyen tempóban, energiával teszed. A mindennapi életben is ez a folyamat megy végbe az emberekben, miért lenne ez másként a színpadon, illetve filmen?

MN: Voltál castingon Amerikában?

HNL: Nem, mert csak diákvízumom volt, ahhoz pedig, hogy akár egy aprócska szereped is legyen, művész- vagy munkavállalói vízum szükséges. A művészvízumot is megszerezhettem volna, mert az kell hozzá, hogy olyan filmed legyen, ami kijutott, illetve nyert valamilyen nemzetközileg elismert fesztiválon – ez Pálfi György Szabadesésének Karlovy Vary-i szereplésével már megvan –, legyenek cikkek rólad stb., de én az iskolára és a tanulásra fókuszáltam, s az minden időmet kitöltötte.

MN: Vannak-e az amerikai filmes karrierrel távlati terveid?

HNL: Ha sikerülne egy jó ügynököt szereznem, mindenképp belevágnék. De az nagyon nehéz. Tíz- és tízezer színésznő szeretné képviseltetni magát a legjobb ügynökségekkel, amelyeknek nincs is nyilvános elérhetőségük, az tehát nem járható út, hogy az ember levelekkel bombázza őket, hogy ez és ez vagyok, ebben és ebben játszottam, és nagyon szeretnék dolgozni. A nagyobb, jobb ügynökségekhez csak úgy lehet bejutni, ha egy rendező vagy producer, akivel már dolgoztál, beajánl nekik, akkor esetleg hajlandók megnézni az anyagodat. És ha látnak benned fantáziát és pénzt, szerencséd van. Vannak különböző kapcsolataim a külföldi szuperprodukciók, például a Drakula, a The Martian, a Casanova és egy-két gigaköltségvetésű, itt forgó külföldi kampányfilm kapcsán, de azon túl, hogy sok szakmai nagyágyúval dolgoztam, ismernek és szerették, amit csinálok, még hosszú az út egy nagyon jó ügynökig, aki valóban benne van a körforgásban.

MN: A kint próbálkozó magyar színésznők azt mondják, egy pontig ugyan el lehet jutni, de az áttörés lehetetlen.

HNL: Ez azért van így, mert egyrészt a magyar nyelv, így a magyar nevek is teljesen idegenek, kiejthetetlenek ott, másrészt nem tudnak sztereotípiákat kapcsolni hozzánk, ami segítene az eladásban. Egy francia színésznőhöz az eleganciát, az erotikát tudják kapcsolni, egy spanyolhoz a mediterrán figurát, a szenvedélyt, a búgó hangot, a karcos dívát. A magyar színésznő egybemosódik az orosz, illetve a kelet-európai típussal, nem egyértelműen felcímkézhető, még akkor sem, ha akcentusmentesen beszéli az angolt.

MN: Azért nyilván fel lehetett csípni ezt-azt odakinn a hozzáállás, az önmenedzselés terén.

HNL: Amerikában teljesen más a kommunikáció. Ott nem lehetsz munkanélküli, legrosszabb esetben is mindenki „épp dolgozik valamin”, és egyszerre színész, rendező, forgatókönyvíró és vágó. Ha bemutatkozol, a korodat osztanod kell másféllel, a jövedelmedet pedig megszoroznod öttel, és akkor már könnyebb navigálni. Az első találkozáskor belövik az embert, mit csinál, mennyit keres stb., s eszerint teszik be valamilyen kategóriába, ezért az első körben csak az számít, ki hogyan adja el magát. Sokszor nem a valódi teljesítmény, a személyiség a lényeg, hanem a kép, amit kialakítasz magadról, még akkor is, ha teljesen átlátszó és egyértelmű, hogy a fele sem igaz. Akinek ez sikerül, az vonzó, akinek nem, attól elfordulnak. Ezt nehéz volt megszoknom, és nem is kamuztam magamról, nagyon rossz vagyok benne. Ugyanakkor ez a sikerorientált, önhájpoló kommunikáció olyan felületességet eredményez, ami, legalábbis az első jó néhány találkozásig, teljesen negligálja az őszinte beszélgetéseket, emberi kapcsolatokat. Nagyon sok idő, míg rálelsz azokra az emberekre, akikkel megtalálod a hangot vagy őszintébb lehetsz.

MN: Még gimnazista korodban reklámfilmekkel kerültél a szakmába, nem jártál a színművészetire. Hogyan jöttek aztán a játékfilmek?

HNL: Először egy barátnőmmel poénból mentünk el egy reklámfilm válogatására, aztán az egyik reklám hozta a másikat. A reklámokban párszor statisztáltam, aztán lettek nagyobb szerepeim. Az első filmes szerepem Szabó Simon Papírrepülőkjében volt, onnan meg jöttek kisebb-nagyobb hazai és külföldi filmes szerepek.

MN: Most, hogy már több játékfilm és szuperprodukció is a hátad mögött van, folytatod a reklámokat?

HNL: Abszolút, bár most már főleg csak külföldi reklámokat forgatok, illetve olyanokat, amik magas színvonalat képviselnek. Ma már a jobb reklámfilmek olyan sűrített rövidfilmjellegűek, sokszor nagyon igényesek, néha szakmailag igényesebbek, mint egy játékfilm. A leg­első reklámomat Török Ferenccel csináltuk a Szentkirályi ásványvízről, nemrég a Lacoste-nak, a Taco Bellnek vagy a Virgin Mediának forgattunk neves rendezőkkel, akik két nagy­játékfilmjük között csinálnak egy-egy effajta kampányfilmet. De teljesen más dolgok is érdekelnek, egy évig kurátorként dolgoztam fiatal magyar dizájnerekkel az általam vezetett cégben, és most is tárgyalás alatt áll egy kurátori munkám. Ha nem jön össze, szívesen önkénteskedek vagy foglalkozom gyerekekkel, lényeg, hogy ne otthon üljek és arra várjak, hogy mi lesz a következő lehetőség.

MN: Eszerint még mindig nem definiálod magad színésznőként, hanem olyan fiatal nőként, aki időnként filmekben szerepel?

HNL: A filmezés egy munka, nem magasztosabb, mint a többi. Ezen a színészeknek járó kitüntetett figyelmet és érdekességi faktort értem, nem a szakmai elkötelezettségemet. Ez egy ipar, ahol sokszor ipari döntések születnek, nem az kapja meg a szerepet, aki a legalkalmasabb rá, hanem az, akit a legtöbben ismernek, és a legtöbben fogják rá megvenni a jegyet. Be kell hozni a pénzt, ez dönt el sokszor mindent, szerencsére sok kivétellel, ami biztató tendencia. Sokáig nehéz volt elfogadnom, hogy a filmszakmában a színész számít a legkevesebbet, ő a legkiszolgáltatottabb, de akik régóta a szakmában vannak, segítettek megérteni, hogy ez így van, és nem kell rajta rugózni. Ami pedig az öndefiníciómat illeti, Javier Bardemmel értek egyet, a színészet munka, nem művészet. Az ember bemegy a díszletbe, megcsinálja a jeleneteket a legjobb tudása és felkészültsége szerint, lemossa a sminket, aztán hazamegy, és főz egy vacsorát. Ez nem jól megfizetett exhibicionizmus, hanem meló.

(A tökéletes gyilkos című filmről írott kritikánkat lásd a Visszhang rovatban!)

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.