Magyar Narancs: Előző filmjét (Harry csak jót akar) boldog-boldogtalan Hitchcockhoz hasonlította, a Lemminggel kapcsolatban pedig már nemcsak Hitchcock, de Bu–uel is szóba került.
Dominik Moll: Természetesen nem tiltakozom, de ha van is hasonlóság, az semmiképpen sem valami tudatos törekvés eredménye. Utólag persze én is érzek némi rokonságot, különösen, ha Hitchcock ötvenes-hatvanas években készült filmjeire gondolok. A Szédülés, a Marnie vagy a Madarak mind olyan film, amely miközben egy nagyon is közérthető történetet mesél el, mintha egy álomszerű világban játszódna. Emlékszem egyébként, milyen megkönnyebbülést jelentett, amikor elolvastam Truffaut Hitchcockkal készített interjúkönyvét. Akkoriban, mint minden film iránt érdeklődő fiatalnak, nekem is a Cahiers de Cinema jelentette a kötelező olvasmányt, a lapban megjelent írások azonban rettenetesen komplikált és fennkölt valaminek festették le a filmkészítést. Ezzel szemben a Truffaut-Hitchcock-interjúkban egy sor nagyon is földhözragadt, gyakorlatias dologról is szó esett, ami megnyugtatott, hogy a filmrendezés mégsem akkora ördöngösség.
MN: Hogyan lett a rajongóból filmrendező?
DM: Mivel egy német kisvárosban nőttem fel, ahová nem jutottak el az engem érdeklő filmek, Párizsba mentem, hogy behozzam a lemaradást. Párizsban főleg az amerikai mozikra, Hal Ashby, Arthur Penn és Coppola hetvenes évekbeli filmjeire álltam rá, az európai rendezőkkel, például Fassbinderrel furcsamód csak később, már New Yorkban ismerkedtem meg behatóbban, ahová egy egyetemi csereprogram révén kerültem. New Yorkban kezdett komollyá válni a helyzet, itt forgattam az első rövidfilmjeimet.
MN: Ugyanazzal az abszurd látásmóddal, mint a későbbi játékfilmeket?
DM: A legelső rövidfilmem - Charles Bukowski egyik novellájából - egy férfiról szólt, akinek a rögeszméjévé válik, hogy a takarója alvás közben meg akarja fojtani. A másikat Orson Welles híres munkája, A harmadik ember ihlette: egy európai fickó New Yorkba látogat, hogy találkozzon a barátjával, de az rejtélyes körülmények között eltűnik. A szürreális, abszurd fordulatokat egyébként nem csak filmen szeretem, a Lemming forgatókönyvének írásakor például Poe történeteit olvastam újra, és az ötvenes évek sci-fijeiből is jó néhányat elővettem, többek között Richard Matheson írásait. Az olyan sci-fiket kedvelem, mint például a Hihetetlenül zsugorodó ember vagy a Testrablók támadása, melyek nem a távoli jövőben vagy valami másik égitesten, hanem a jelenben, a mindennapok világában játszódnak.
MN: A Lemming főszereplője egy yuppie, aki egyik pillanatról a másikra elveszíti az irányítást az élete felett. Ön hogy van ezzel?
DM: A forgatás során állandó kételyek gyötörnek, úgyhogy mindig arra törekszem, hogy a lehető legtöbb dolgot az irányításom alá vonjam. Az egészben azonban az a szép, hogy akármennyire felkészül is az ember, ha máskor nem, hát a színészekkel való munka során biztosan adódnak váratlan, kiszámíthatatlan fordulatok.
MN: A főszerepet alakító Laurent Lucas régi munkatársa.
DM: Bizonyos szempontból az a típusú színész, mint Hitchcocknál James Stewart: szürke átlagemberként és bekattant őrültként is hiteles.
MN: Nem könnyű feladvány meghatározni a Lemming műfaját. Mi a saját verziója?
DM: Gyenge próbálkozás, ha azt mondom, furcsa film. Egy német website-on lassú sodrású artmozis pszichothrillernek nevezték. Szép, jól hangzó meghatározás, bár semmi értelme sincs.
Lemming
Hogy kerül egy Skandináviában őshonos, alig tízdekás, főként zuzmókkal táplálkozó rágcsáló egy francia mosogató lefolyójába? A gyermektelen harmincas álompár is ezt szeretné kideríteni. Érzékeny lelkű nézőink megnyugtatására: a norvég származású kisállat a gondos ápolásnak köszönhetően megmarad, sőt a házaspárnál új, komfortos otthonra lel (kis ketrec, mókuskerék, plasztikitató, állandó állatorvosi felügyelet).
Ha hollywoodi filmet látnánk, a történet ezen a ponton boldog véget érhetne, csak hát az európai rendezők nehezen állnak ellen a metaforák csábításának; a nőstény lemming a rothadásnak induló párkapcsolatok allegóriájává növi ki magát: hőseink találgathatják, hogyan, mikor és miért furakodott a családi idillbe.
A filmben konkrét megfelelője is akad - Alice, a férj főnökének csinos, ötvenes felesége egy közös munkavacsora során néhány a házasság intézményére vonatkozó cinikus megjegyzéssel és az urával folytatott veszekedéssel hívja fel magára a figyelmet, később pedig azzal, hogy kéretlenül is házhoz jön, bealszik a vendégszobában, mi több, csábítani próbál.
Kétségek, félreértések, próbatételek, kísértők, kísértések, titkok, hazugságok, hatalmi játszmák - a szálak a két házaspár között, amennyire csak lehet, összegabalyodnak, fiatal hőseink kapcsolata megmérettetik és könnyűnek találtatik. Dominik Moll mindezt elegánsan, ha nem is eredetin tálalja - tempója lassú, a humora abszurd, a hangulat és a forma David Lynch Útvesztőben című filmjére hajaz: a beállítások, a képi kompozíciók, a sejtelmes világítás a pszichothrillerek, a horrorfilmek világát idézik, jóllehet csak a párkapcsolatok horrorisztikumát, a teljes elidegenedést hivatottak ábrázolni.
A metafora következetes: a mozi utolsó harmadától a lemming már nem Alice, hanem az ifjú feleség megtestesüléseként vackol öntudatosan az odújában; párhuzam még a kisállat misztikus öngyilkossági szokásával is akad. Jelenetek két korosztály házasságából - oly' meggyőzően, hogy a kétség könnyedén befészkeli (berágja?) magát a nézőbe: nem törvényszerű-e mindez?
A Mokép bemutatója
