Interjú

„Némileg alkalmazkodtam”

Tóth Barnabás filmrendező

Film

Új filmje, a Mesterjátszma szabad adaptációja Stefan Zweig Sakknovellájának; egy fiatal pár igyekszik az utolsó nyugat felé tartó vonaton elhagyni az országot ’56-ban, a szerelvényen azonban titkos egyházi ereklyék, egy katolikus pap és a hatalom emberei is ott utaznak, a szálak pedig egy mindent eldöntő sakkjátszmában keresztezik egymást. A sakk és a filmrendezés viszonyáról, és a mozikat elárasztó kosztümös filmekről beszélgettünk a rendezővel.

Magyar Narancs: A Mesterjátszma több ponton is eltér az eredeti műtől, például antifasiszta helyett antikommunista történet lett.

Tóth Barnabás: Alaposan belenyúltunk, magyarítottunk rajta, hajó helyett pedig vonat lett a fő helyszín. Miután elvállaltam a filmet, úgy éreztem, át kell szerkesztenem ahhoz, hogy egy igazi pszichothriller legyen – a műfaját ugyanis már korábban eldöntöttem.

MN: A stábot Szurmay-Palotai Piroska személyében egy sakkszakértő is segítette. Neki mi volt a feladata?

TB: Őt már a forgatókönyv írásakor bevontuk a munkába: nagyjából leírtam, a parti melyik részén milyen lépésekre van szükségem, mondjuk, az egyik szereplő leüti a másik királynőjét, vagy épp mattra állnak, ő pedig lépésről lépésre leírva megszerkesztette ezeket, a színészek pedig megtanulták a játszmákat. Még a forgatás előtt tartott egy kurzust is a szereplőknek arról is, hogyan fogják meg a bábukat, hogyan kell leütni egyiket a másikkal, milyen arckifejezéssel játsszanak, hogyan kommunikáljanak.

MN: Ön mennyire profi sakkban?

TB: A forgatás elején rendeztünk egy házi sakkbajnokságot a stábon belül, és tök utolsó lettem. Kifejezetten frusztrál a játék a végtelen lehetőségek tárházával és a benne rejlő rivalizálással. A társasjátékok közül is a kollektíveket szeretem, képtelen vagyok türelmesen, összeszedett stratégiával, több lépésben előre gondolkodni.

MN: Pedig azt gondolhatnánk, egy olyan szigorú, zárt szerkezetű pszichothriller, mint a Mesterjátszma, a sakkhoz hasonló készségeket igényel a rendezőjétől.

TB: Valóban pontos előre tervezést igényelt a mozi, elég csak a helyszínekre tekinteni. Kevés van belőlük, de a vonat maga is úgy viselkedik, mint egy főszereplő: minden kocsinak eltérő világa van, nekünk pedig egy részletes alaprajz szerint kellett kisakkoznunk, hogy melyik szereplő mikor, hol tartózkodik.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.