Bruria Zsuzsa

Hogyan szeress meg egy focistát?

Dokumentumfilm David Beckhamről: adrenalin, extázis és katarzis

Film

David Beckham teljes méhész védőfelszerelésben meghúz egy zsinórt egy fehér méhkaptáron, és a csodálatos, aranyló méz lassan elkezd folydogálni. „Victoria ragacsos cuccnak nevezi” – szól ki a védőmaszk mögül, és nevet.

„Van más hobbija is?” – kérdezi a beszélgetőtárs. „Lego” – feleli megint nevetve Beckham. Kellemesen meglepődök, két hobbi, amelyet szeretek. Az egyiket csak nézni, a másikat játszani is. Megörülök, hogy Beckham, akiről eddig csak képeket láttam meg rövid bevillanásokat innen-onnan, pont ezt a két hobbit említi. Nem gondoltam volna, hogy egy focistával lehet bennem bármi közös, hisz’ kifejezetten utálom a focit. Talán nem is azt, ami a pályán folyik, hanem mindazt, ami körbeveszi. Gyerekkoromban szenvedélyesen gyűlöltem, miután apám elvitt a Népstadionba négyéves koromban, és ott órákon át üvöltő, öklüket rázó férfiakkal voltam körbevéve, a pályáig már el se láttam. Később szombatonként, vasárnaponként elmenekültem hazulról a Tabánba a közvetítés hangzavara elől, de nem tudtam olyan messzire menni, hogy ne halljam az üvöltő tömeget. És lám, most az emberi oldaláról nézhetek egy szupersztár focistát, ráadásul tudásra éhesen végig szeretném nézni a négyrészes dokumentumfilmet az életéről, mert meg akarom érteni őt.

A filmben még mindig nevetve említi, hogy ő nem intelligens, nem ment jól az iskola. Én szerencsére tudom, hogy sokféle intelligencia van, de érdekesnek tartom, hogy több szupersztár focista is tényként közli a filmben, hogy a focisták buták. Beckham fodrásznő édesanyja, aki otthon fogadta a klienseket, akiket a kis David sütivel és teával tartott jól, nem mondja a gyerekére, hogy buta, de elmeséli, hogy mindennap, amint megjött az iskolából, azonnal kiment a kertbe egyedül rúgni a labdát lefekvésig. Ha esett, akkor meg mániásan rajzolt odabenn, mindig ugyanarról, a fociról. Mindent mániásan csinált. A papa mérnökként gyakran hét napot is dolgozott egy héten, de arra szakított időt, hogy ezer és még ezer és még egyszer ezer szögletet rúgasson a kis Daviddel, és semmi sem volt elég jó neki. A papa a szögletrúgásban látta a foci Szent Grálját, amelyet naponta fenékig kell üríteni. Mindig máshova állt a pályán, és Davidnek addig kellett rúgnia a szögleteket, míg pont a papa lábához nem esett a labda. Így vált David Beckham a szöglet nagymesterévé. De ugyanez a kíméletlen szögletrúgásedzés azt is megtanította neki, hogy hogyan lehet a pálya közepéről is gólt rúgni. Az a rúgás előtte senkinek sem sikerült, bár több nagy nevű focista is próbálkozott vele, például Pelé. A világhíres rúgásnál, 1996-ban a labda tehát elindult a kapu bal oldala felé, és amikor már nézőként úgy ítélted meg, hogy túl is repül rajta, fogta magát és visszakanyarodott a kapuba. Igen, a labda tett egy kanyart. Én ezt abszolút hozzá nem értőként bumerángeffektusnak hívom. Nem, nem ment vissza a labda Beckhamhez, de a pörgéstől kicsit a bumeránghoz hasonlóan kezdett viselkedni, irányt tudott változtatni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.