Magyar Narancs: Hosszú utat tett meg a zenei műsorvezető, utcai komikus, televíziós showman indulástól a filmezésig. Igazán honnan számítja a pályafutását?
Roberto Benigni: Miről beszél, kedvesem? Nekem nincs pályafutásom, nem könyvelgetem sem a pofonokat, sem a "Bertino, ezt nem is hittük volna rólad" kezdetű dicséreteket.
MN: Gyakran hasonlítják össze Woody Allennel.
RB: Sokadszorra is nagyon jólesik. Hónapokig senkinek nem mertem elárulni, hogy vele fogok forgatni, mert magam sem hittem el. Pláne, hogy egy álomfaló, fellinis, A fehér sejkre emlékeztető figurát talált ki nekem.
MN: Alapjáraton ilyen lelkes, vagy mindez szerepfüggő?
RB: Felkelni sem érdemes anélkül, hogy az ember ne tudna lelkesedni valamiért. A kis toscanai faluban, ahol születtem, az a mondás járta, ha van két kezed, amivel átölelhetsz egy fát, boldog ember vagy.
MN: Egy igazi fantaszta.
RB: A sorrend a következő: előbb az álom, aztán a valóság. Miért is kaptuk a képzelet képességét, ha nem azért, hogy irányítsuk vele a valóságunkat?
MN: A valóság mindig követi az elképzeléseit?
RB: Ha nem, hát, annyi baj legyen. Kifogyhatatlan vagyok az álmokból.
MN: Mindenesetre hosszan keresgélte önmagát: a San Remó-i dalfesztivált moderálta, televíziós monológokat adott elő, szkeccseket írt...
RB: Ne is sorolja! Ahhoz képest, hogy eredetileg rocksztár akartam lenni, mint Celentano, jól félresiklottam.
MN: Sokat köszönhet olyan rendezőknek, mint Marco Ferreri, Federico Fellini, Jim Jarmusch.
RB: Talán a képtelen külsőm miatt választottak ki. De magas labdát kaptam tőlük, különösen Fellinitől és Jarmuschtól, ők csináltak belőlem, utcai csepűrágóból burleszkszínészt. Korábban jó néhány burleszkforgatókönyvem a producerek szemétládájában landolt. Ha nem jönnek a mozi nevezett mesterei, talán még ma is ugyanabban a malomban őrölnék. És zsinórban ismételgetném az extrovertált clownt.
MN: Mégis A szörnyeteg hozta meg az első nagy áttörést, amit írt, rendezett, játszott...
RB: Ma is hihetetlen, hogy mekkora siker volt. Ráadásul jobb híján osztottam magamra az ámokfutó figuráját.
MN: Felliniről szólva, A Hold hangja lunatikusán túl a Pinocchio megfilmesítésének az ötlete is tőle származott.
RB: A Hold hangja forgatásán még azt mondogatta: "Bertino, a következő filmem a Pinocchio lesz veled." Már nagybeteg volt, amikor utoljára találkoztunk, megfogta a kezemet, és annyit mondott: "Barátom, rajtad a sor, már nélkülem kell megcsinálnod Pinocchiót." Úgyhogy az én filmemben nyakig benne van Federico, az ő képzelete, szeretete, rácsodálkozása az életre.
MN: Az élet szép című filmjével nyert belépőt az igazán elismert alkotók világába.
RB: Ilyesmi csak egyszer adódhat az életben: Oscar-díj, a holokauszt-túlélők köszönete, akik Jeruzsálemben fát ültettek a feleségem, Nicoletta és az én tiszteletemre. Valóban, Az élet szép a legjobb filmem, amire érdemes volt várni. Minden tőlem telhetőt belevittem, Stan Laurelnek képzeltem magam a koncentrációs táborban.
MN: Felvetődik a kérdés, hogy toscanai földművesek leszármazottjaként mitől érezte érintettnek magát a zsidóüldözés témájában.
RB: Utólag sokaktól hallottam olyanokat, hogy zsidónak születni sors, senki nem válhat azzá akarattal. Mégis úgy gondolom, hogy rég rossz, ha leragadunk itt. Mussolini Itáliája, ahonnan Guidót és a kisfiát deportálják, nem a képzelet szüleménye, hanem történelmi tehertétel, amit a mai olasz társadalom is cipel. Nem lehet tőle megszabadulni, szembe kell nézni vele. Egyetlen kocka sem került a filmbe, amit ne előzött volna meg annak a tudatos számbavétele, hogy ne sértse a holokauszt-túlélők s a leszármazottaik méltóságát.
MN: Idestova hetedik éve Dante Isteni színjátéka nyomán született felolvasóestjével járja az olasz városokat. Műveltségi hiánypótlónak szánja ezt, afféle küldetésnek?
RB: A küldetés nagy szó, manapság a hittérítők sajátították ki maguknak. Rövid ideig a Pratói Egyetemen középkori és reneszánsz kori irodalmat hallgattam. Az ott szerzett irodalmi tudásomat ötvöztem a toscanai paraszti örökséggel. Vasárnaponként ebéd után apám mindig elővette a Dante-kötetet. Az én gyerekkori képzeletemben leginkább azok a részek ragadtak meg, amelyekben Dante az emberi természet ördögi oldaláról ír. A helyzet évszázadok óta szinte semmit nem változott. Ma ugyanúgy a haszonszerzés, a korrupció, a materiális vágyak kiélése mozgatja az emberi természetet. Ha éppen jobbról fúj a szél, akkor harsányabb, gátlástalanabb köntösben szennyezi a levegőt a haszonszerzés féktelensége. Amikor éppen a baloldal érezheti magát nyeregben, a szociális érzékenységről szóló szlogenek vértje alatt zajlik ugyanez. Középen szinte senki nem áll, mert nem tűnik elég jövedelmezőnek. Az ország arányérzék hiányában kormányos nélküli hajóként csapódik hol az egyik, hol a másik partra. Nos, ennek a viharvert állapotnak a figyelmeztető jeleit igyekszem tolmácsolni az Isteni színjátékkal.
Woody Allen Rómának szeretettel című filmjéről kritikánk itt olvasható.
