Magyar Narancs: Korábban is dolgozott Xavier Legrand-nal, a Mielőtt minden elveszne című rövidfilmje ráadásul amolyan előtanulmánynak tűnik a Láthatáshoz.
Léa Drucker: Legrand eredetileg egy kapcsolat elhidegülésének három stációját akarta körüljárni egy rövidfilm-trilógiával. A Mielőtt minden elveszne a kiválasztott házaspár életének azt az epizódját dolgozta fel, amikor a feleség elhatározza, hogy elhagyja a férjét. E rövidfilmnek váratlanul nagy sikere lett. Xavier meggondolta magát, s arra jutott, hogy a téma elég fajsúlyos és összetett ahhoz, hogy nagyjátékfilmes dimenziót kapjon. Hitelesebb és hatásosabb forma, amit a Láthatáshoz választott: apró gesztusokból, nézésekből, csendekből, érzelmi kitörésekből épül fel a dráma, teremtődik meg lassan, fokozatosan a feszültség. Mindegyik szereplő a saját szubjektumából mond igazat vagy éppen hazudik, gyakorol nyomást a másikra. Ez a lélektani építkezés időigényes, aminek a játékfilm sokkal inkább megfelel, mint a rövidfilm.
MN: Egy családon belüli erőszakról szóló film lehet a társadalmi változások hajtómotorja, egyáltalán hozzátehet valamit az e változások kivívásáért megteendő erőfeszítésekhez?
LD: Ténylegesen és látens módon is hihetetlenül sok embert érint a családon belüli erőszak. Franciaországban minden harmadik házasság válással végződik, és hetente lehet arról olvasni, hogy egy nőt „szerelemféltésből” vagy egyéb okokból megölt a férje. Felháborítónak tartom, hogy az esetek többségében családi drámáról beszélnek, nem pedig gyilkosságról. A fejemet a homokba dugom hozzáállás kategóriájába esik a szememben, amikor olyan kommenteket olvasok, véleményeket hallok, hogy pusztán magánügyről van szó, engem nem érint a dolog. Álságos és nagyon veszélyes, ha elhitetjük magunkkal, hogy nincs hozzá közünk. Nem hinném, hogy egy filmnek lehet olyan hatósugara, ami holnaptól visszaszorítja az erőszakot, a verbális, fizikai bántalmazást, de abban hiszek, hogy bevilágíthat a függönyök mögé, és állásfoglalásra késztethet. Egy film akkor éri el az elvárható hatását, ha a hasba rúgás erejével kirepíti a nézőket a látszólagos kényelmükből, és elgondolkodtatja őket. Mindannyiunk felelőssége, hogyan kommunikálunk, hogyan bánunk a gyerekeinkkel, milyen példát mutatunk nekik.
MN: Találkozott áldozatokkal?
LD: Legrand több hónapot töltött azzal, hogy meghallgatta és rögzítette a házasságon belül erőszakot elszenvedett nők történeteit. Én már csak a vetítések után találkoztam velük, a közönségtalálkozókon. Odajöttek hozzám, és elmesélték az őket érő atrocitásokat, a szörnyű dolgokat, melyeken keresztülmentek. Sokan évek óta cipelték magukban a fájdalmukat, a fizikai, lelki sérüléseiket. Nagyon megrázó volt tanult, többdiplomás nőktől olyanokat hallani, hogy eddig egyedül érezték magukat, szégyellték másokkal megosztani a történetüket. Évekig benne ragadtak megalázó kapcsolatokban, mert azt remélték, hogy a férjük, a partnerük megváltozik, vagy, mondjuk, a gyerekek biztonsága miatt nem mertek változtatni a helyzetükön.
MN: A férje közeledését rideg tekintettel, némán, rezzenéstelen arccal tűrő Miriam megformálásában melyik jelenetet élte meg a legnagyobb lelki erőpróbaként?
LD: Furcsamód nem attól a jelenettől féltem, amikor a fiamat játszó Thomas Gioriával a fürdőkádban barikádozzuk el magunkat a vadászpuskával a jogait követelő férj elől, és a családi dráma thrillerbe torkollik. A partnerem, Denis Menochet a maga mackós termetével egyszerre nagyon karizmatikus és védelmező típus. Mindketten zavarban voltunk a születésnapi buli jelenetnél, amikor Antoine kihívja Miriamot a kocsijához. Bele kellett sűrítenünk ebbe a kényszerű találkozásba minden érzésünket, amit a házasság kudarca ébresztett. Mintha akkor döbbennénk rá arra, hogy nincs tovább, s ez egyikünket sem hagyja hidegen. Két összetört embert kellett megmutatni.
MN: Hogyan látja, Franciaországban a helyükön, értékükön kezelik a női alkotókat, színészeket?
LD: A társadalmi nemek kérdése nálunk közel sem olyan kiélezett, mint más európai országokban. A nőket hagyják alkotni. Franciaországban számos női rendező, operatőr van, nem úgy, mint Amerikában. De közelebbről nézve nálunk sem ellentmondásoktól mentes ez az egész: a független filmes szcénában egyáltalán nem érzékelhető a megkülönböztetés, a nagyobb stúdiófilmeknél viszont a nők még mindig alulfizetettek a férfiakhoz képest. Szóval van még hová fejlődni, de semmi vész, energiában, képzelőerőben, lehetőségekben a hozzám hasonló középkorú nők nem szenvednek hiányt.
