Mivel Sztálin megítélése már életében is szélsőségek között ingadozott, s mert uralmát a minden képzeletet felülmúló paranoia jellemezte, ezért halála sem lehetett mentes a rejtélyektől és az összeesküvés-elméleti szcenárióktól. Meglehet, ebben az esetben tényleg nem zörög a haraszt, s még ha nem is igaz, hogy környezete tudatosan segítette volna a halálba, legalábbis nem sokat tettek a napokig haldokló diktátor megmentéséért. Történészek serege próbálta már rekonstruálni azt a négy napot, ami úgy kezdődött, hogy öntudatlan állapotban, magatehetetlenül megtalálták a minden jel szerint sztrókot szenvedett Sztálint, s úgy végződött, hogy kilehelte a lelkét.
Azt azért a mérvadó történészek többsége megjegyzi, hogy orvosi segítségre már csak azért sem számíthatott, mivel éppen akkor zajlott az ő instrukciói szerint a zsidó orvosok üldözése, és sajnos a szóba jöhető szakemberek zöme gyógyítás helyett a vallatószobákban töltötte az idejét. E kutatók többsége kétségbe vonja, hogy orvosai hosszú időn át szándékosan félrediagnosztizálták volna. Ahogy azt is, hogy kegyvesztett hóhéra, Berija mérgeztette volna meg (mondjuk, warfarinnal, amiről egy 2003-as szakértői jelentés szól), ama jogos sejtésből kiindulva, hogy maga is rajta van már a következő halállistán. A forgatókönyv ismerős, de még a klasszikus auktoroktól: a római császárkor historikusai gyakorta írták így le őrült imperátorok halálát. A klasszikus utalások amúgy is erősek a történetben: a kegyetlen zsarnokot tömeghisztériától és gyilkos tumultustól kísérve eltemetik, helyét egy némileg tanácstalan triumvirátus veszi át. Hármuk közül az liberalizálná leginkább a rezsimet, akinek a legvéresebb a keze (pedig itt is erős a verseny), de néhány hónap (és a berlini felkelés) után a talán már a szatellitállamokról is lemondó Berija is a börtönben, majd a kivégzőosztag előtt végzi egy minden jogi formalizmust nélkülöző (tehát az akkor használatban lévő normáknak tökéletesen megfelelő) titkos per végén.
A neve dacára tősgyökeres skót Armando Iannuccitól – számos sikeres tévésorozat alkotójától – talán furcsállható, hogy e témában pont egy francia képregényt választott nyersanyagként. A forgatókönyv ennek nyomán nagy vonalakban követi a történelmi események menetét, számos ponton adva nagy teret a fantáziának, de leginkább a tömörítésnek és a sűrítésnek, ami sem képregények, sem filmek szintjén nem szokatlan. Mondhatjuk, az érzékeny téma miatt sem lehetett meglepő az a kritikusi lelkesedésből, történészi malíciából és csalódottságból, no meg orosz hivatalos felháborodásból, dühből és sértettségből összegyúrt erős visszhang, amely a filmet a bemutatása óta kísérti. A russzofóbnak, az orosz történelmi hagyományra nézve sértőnek talált alkotást nemcsak a putyini Szovjetunióban, de már Azerbajdzsánban és Kirgizisztánban is betiltották (leginkább valamiféle biztos, ami biztos alapon). Ám ha eltekintünk a szaktörténészeknek a világtörténelmi esemény és a történeti igazság szempontjából jogos kifogásaitól, no meg magától a rettenetes korszaktól, s miért ne tehetnénk, remekül szórakozhatunk a filmen. Iannuccinak van érzéke a fekete komédiához, a vaskos, morbid tréfák tálalásához, ami nem is áll olyan távol a korszak akasztófahumorból táplálkozó szovjet vicceinek hangulatától.
A filmre szabadított ensemble cast tökéletes, ritkán látni ennyi, magát elemében érző, egymásra rezonáló és főként híres színészt remekelni – Michael Palin
(Molotov), Jeffrey Tambor (Malenkov) vagy Steve Buscemi (Hruscsov) egészen fergeteges, Simon Russell Beale (Berija) pedig sokszor még őket is lejátssza (még ha a fizikai hasonlóság egyikük esetében sem jelentős). Érdekes, de a filmet illető kritikák között az is elhangzott, hogy a
főszereplők között az egy szem (ukrán származású) Olga Kurylenkót leszámítva miért nincs a Szovjetunióhoz köthető színész. Ő azt a Jugyinát alakítja, akivel tényleg megtörtént a filmet felvezető eset: Sztálinnak még 1944-ben (tehát nem a halála előtt pár órával) úgy megtetszett a rádióban közvetített zongorajátéka, hogy rendelt egy felvételt belőle, ezért felverték álmából a pianistát, és lemezre vették vele az egészet. S persze nem is ez az egyetlen történeti pontatlanság a filmben. Például számos, Sztálin közvetlen környezetébe helyezett szovjet notabilitás pozíciója egészen más volt a Gazda halálakor. Zsukov marsall mellőzött ember, Molotovot már 1949-ben (felesége letartóztatása után) menesztették a külügyminiszteri posztról, Berija helyére pedig már a világháború után más került a belügyminisztérium (MVD) élére, és hamarosan egyik riválisa irányította az állambiztonsági minisztériumot (MGB) is – NKVD akkor már nem volt, de nyilván mindenki így hívta.
A Sztálin halála, meglehet, talán túl könnyedén bánik a tényekkel, de ez bocsánatos bűn egy érdemdús filmtől, amelyből sok mindent így is meg lehet érteni a sztálinizmus működéséből – a többit amúgy is inkább a történelmi munkákban találjuk meg.
Forgalmazza az ADS Service
