Film

Kriptában csörögnek

Armando Iannucci: Sztálin halála

Film

Már 65 éve nincs köztünk a rettegett zsarnok, a tömeggyilkos szörnyeteg, továbbá a népek atyja és hóhéra, a győztes államférfi, Hitler legyőzője, a Nyugat szövetségese, majd fő ellenfele, aki megteremtette a Szovjetuniót és szuperhatalommá tette stb.

Mivel Sztálin megítélése már életében is szélsőségek között ingadozott, s mert uralmát a minden képzeletet felülmúló paranoia jellemezte, ezért halála sem lehetett mentes a rejtélyektől és az összeesküvés-elméleti szcenárióktól. Meglehet, ebben az esetben tényleg nem zörög a haraszt, s még ha nem is igaz, hogy környezete tudatosan segítette volna a halálba, legalábbis nem sokat tettek a napokig haldokló diktátor megmentéséért. Történészek serege próbálta már rekonstruálni azt a négy napot, ami úgy kezdődött, hogy öntudatlan állapotban, magatehetetlenül megtalálták a minden jel szerint sztrókot szenvedett Sztálint, s úgy végződött, hogy kilehelte a lelkét.

Azt azért a mérvadó történészek többsége megjegyzi, hogy orvosi segítségre már csak azért sem számíthatott, mivel éppen akkor zajlott az ő instrukciói szerint a zsidó orvosok üldözése, és sajnos a szóba jöhető szakemberek zöme gyógyítás helyett a vallatószobákban töltötte az idejét. E kutatók többsége kétségbe vonja, hogy orvosai hosszú időn át szándékosan félrediagnosztizálták volna. Ahogy azt is, hogy kegyvesztett hóhéra, Berija mérgeztette volna meg (mondjuk, warfarinnal, amiről egy 2003-as szakértői jelentés szól), ama jogos sejtésből kiindulva, hogy maga is rajta van már a következő halállistán. A forgatókönyv ismerős, de még a klasszikus auktoroktól: a római császárkor historikusai gyakorta írták így le őrült imperátorok halálát. A klasszikus utalások amúgy is erősek a történetben: a kegyetlen zsarnokot tömeghisztériától és gyilkos tumultustól kísérve eltemetik, helyét egy némileg tanácstalan triumvirátus veszi át. Hármuk közül az liberalizálná leginkább a rezsimet, akinek a legvéresebb a keze (pedig itt is erős a verseny), de néhány hónap (és a berlini felkelés) után a talán már a szatellitállamokról is lemondó Berija is a börtönben, majd a kivégzőosztag előtt végzi egy minden jogi formalizmust nélkülöző (tehát az akkor használatban lévő normáknak tökéletesen megfelelő) titkos per végén.

A neve dacára tősgyökeres skót Armando Iannuccitól – számos sikeres tévésorozat alkotójától – talán furcsállható, hogy e témában pont egy francia képregényt választott nyersanyagként. A forgatókönyv ennek nyomán nagy vonalakban követi a történelmi események menetét, számos ponton adva nagy teret a fantáziának, de leginkább a tömörítésnek és a sűrítésnek, ami sem képregények, sem filmek szintjén nem szokatlan. Mondhatjuk, az érzékeny téma miatt sem lehetett meglepő az a kritikusi lelkesedésből, történészi malíciából és csalódottságból, no meg orosz hivatalos felháborodásból, dühből és sértettségből összegyúrt erős visszhang, amely a filmet a bemutatása óta kísérti. A russzofóbnak, az orosz történelmi hagyományra nézve sértőnek talált alkotást nemcsak a putyini Szovjetunióban, de már Azerbajdzsánban és Kirgizisztánban is betiltották (leginkább valamiféle biztos, ami biztos alapon). Ám ha eltekintünk a szaktörténészeknek a világtörténelmi esemény és a történeti igazság szempontjából jogos kifogásaitól, no meg magától a rettenetes korszaktól, s miért ne tehetnénk, remekül szórakozhatunk a filmen. Iannuccinak van érzéke a fekete komédiához, a vaskos, morbid tréfák tálalásához, ami nem is áll olyan távol a korszak akasztófahumorból táplálkozó szovjet vicceinek hangulatától.

A filmre szabadított ensemble cast tökéletes, ritkán látni ennyi, magát elemében érző, egymásra rezonáló és főként híres színészt remekelni – Michael Palin
(Molotov), Jeffrey Tambor (Malenkov) vagy Steve Buscemi (Hruscsov) egészen fergeteges, Simon Russell Beale (Berija) pedig sokszor még őket is lejátssza (még ha a fizikai hasonlóság egyikük esetében sem jelentős). Érdekes, de a filmet illető kritikák között az is elhangzott, hogy a
főszereplők között az egy szem (ukrán származású) Olga Kurylenkót leszámítva miért nincs a Szovjetunióhoz köthető színész. Ő azt a Jugyinát alakítja, akivel tényleg megtörtént a filmet felvezető eset: Sztálinnak még 1944-ben (tehát nem a halála előtt pár órával) úgy megtetszett a rádióban közvetített zongorajátéka, hogy rendelt egy felvételt belőle, ezért felverték álmából a pianistát, és lemezre vették vele az egészet. S persze nem is ez az egyetlen történeti pontatlanság a filmben. Például számos, Sztálin közvetlen környezetébe helyezett szovjet notabilitás pozíciója egészen más volt a Gazda halálakor. Zsukov marsall mellőzött ember, Molotovot már 1949-ben (felesége letartóztatása után) menesztették a külügyminiszteri posztról, Berija helyére pedig már a világháború után más került a belügyminisztérium (MVD) élére, és hamarosan egyik riválisa irányította az állambiztonsági minisztériumot (MGB) is – NKVD akkor már nem volt, de nyilván mindenki így hívta.

A Sztálin halála, meglehet, talán túl könnyedén bánik a tényekkel, de ez bocsánatos bűn egy érdemdús filmtől, amelyből sok mindent így is meg lehet érteni a sztálinizmus működéséből – a többit amúgy is inkább a történelmi munkákban találjuk meg.

Forgalmazza az ADS Service

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.