Hadapródként a frontra vezényelték, 1916-ban orosz fogságba esett, Szibériába került, de hazatérését meghiúsította a forradalom és a polgárháború. Jobb híján Kínába szökött, és meg sem állt Sanghajig, ahol egy amerikai építészcégnél kapott munkát. Hamarosan irodavezető, majd társépítész lesz, 1925-ben megnősül, és megnyitja saját irodáját.
Jókor volt jó helyen, ahogy e kalandozó magyar fia fogalmaz Pigniczky Réka fimjében (Sanghaj magyar építésze). Miközben Európa a világháború pusztításait nyögte, a kínai nagyváros hatalmas fellendülést ért meg, amely a japán megszállásig és a kommunista hatalomátvételig tartott. Hudec az itt töltött szűk három évtized alatt több mint 70 épületet tervezett - iskolát, bankot, szállodát, színházat, templomot, vállalati központot, apartmanházat és számos magánvillát -, amelyek jó része máig látható, és éppen a 2010-es világkiállításra újultak meg. Olyan art deco csodák őrzik a nevét, mint a nyolcvanas évekig a város legmagasabb épületének és jelképének számító Park hotel vagy a Nagyszínház, amelyek Budapesttől New Yorkig bármely metropolisnak díszére válnának. A nemzetközi trendeket követő munkái mellett különös élmény látni azokat a sanghaji magánvillákat, amelyeken a magyar népi építészet motívumaira ismerünk.
Az amerikás magyar rendező rengeteg izgalmas archív anyagot gyűjtött össze az alig félórás filmhez. Korábbi munkáinak (Hazatérés, Inkubátor) személyes közvetlenségét, megszólító módját ezúttal az adja, hogy a portré alanya maga idézi fel mozgalmas életútját; Hudec visszaemlékezéseit, leveleit és a leszármazottak megszólalásait korabeli fotók, levelek, amatőr és híradófelvételek kísérik. Saját szavaiból és történetéből régi vágású polgárember áll elénk, aki "tót apa és magyar anya" gyermekeként hungarus tudattal, hazája és szülőföldje szeretetében nő fel - a kaliforniai Berkeleyben halt meg, s a hamvai a végakarata szerint ma Besztercebányán vannak -, de lojalitása erkölcsi integritással párosult: 1940-től Magyarország tiszteletbeli konzuljaként ellenállt a német nyomásnak, és megakadályozta a Sanghajban élő vagy oda menekült kelet-európai zsidók gettósítását. Vezérlő csillaga a munka és a teljesítmény tisztelete, s mi sem példázza ezt fényesebben, mint időtálló építészeti hagyatéka, amelyet a saját erejéből és tehetségéből hozott létre a világ egy távoli sarkában.
*
Nem kevésbé kalandos sorsot mondhat magáénak Németh Vilmos, de neki ehhez ki sem kellett tennie a lábát a mai Magyarországról. Vilmost egy tragikus fordulat térítette le élete kötött pályájáról: tizenévesen, az érettségi körül egy örökletes betegség következtében megvakult. Egy ideig az édesanyja volt a szeme, az ő áldozatos szeretete segítette át a nehezén, de amikor ő meghalt, hősünknek a saját lábára kellett állnia. Történetét Tóth Péter Pál felkavaró portréfilmjéből (Fehér kard) ismerhetjük meg, amelynek hérosszá váló hétköznapi emberei előtt szinte megszégyenülünk. De mielőtt bemutatnám őket, egy láthatatlan szereplőt méltatnék, akiről kevés szó esik, mégis erős a jelenléte. Németh Vilmos az anyjának köszönhetően tanulhatta meg, hogyan kell mástól szeretetet és segítséget elfogadni (ami sokkal nehezebb, mint elsőre gondolnánk), és ennek a megtanulása tette képessé arra, hogy vak létére a másoknak nyújtott segítségben találja meg élete és sorsa értelmét.
A Fehér kard annak az egyesületnek a neve, amelyben Vilmos és látó barátai a vakok számára kidolgozott, speciális önvédelmi módszerüket oktatják. Nagyon nem jó érzés szembesülni azzal, hogy miért is van erre szükség, hogy hány könnyű prédának számító vakot támadnak meg, hogy milyen veszélyeknek vannak kitéve a hosszan és drágán kiképzett vakvezető kutyák, amelyekre évekig várnak a jelentkezők. Vilmos gyerekkorában karatézott, így tudta megvédeni magát, de az eset után járni kezdett Verebics Antal edzéseire, és feketeöves aikidómester lett. Egy másik atrocitás - a biztonsági őr nem engedte be az egyik hiperbe a kutyájával - szintén a "tanulási ösztönét" hívta elő: jogi egyetemre jelentkezett, hogy felkészülten láthassa el sorstársai érdekvédelmét. Ha még azt is elmondom, hogy Vilmos gyógymasszőrként működik, már semmi nem menthet meg minket a Zatoichi-párhuzamtól. A legendás népi hős, a vak szamuráj nem szűnő népszerűségnek örvend a japán populáris kultúrában. Mi egy ritka szép remekműben, a Takeshi Kitano rendezte Szamurájban találkozhattunk vele, amelyben ő maga alakítja a vak masszőrt és győzhetetlen harcost, aki egyszerű emberekben talál támogatókra.
Vilmos nem győzhetetlen (például menet közben fel kell adnia a 100 km-es gyalogtúra teljesítését), de ő sincs egyedül. Amikor megmérgezik a kutyáját, Jessyt, a Lehel téri aluljáró hajléktalanjai pénzt gyűjtenek a kezelésre - ez is a Zatoichiba illő motívum, amit Vilmos megindultan idéz fel. Van szerető nővére, saját családja, gyerekei, barátai. Farkas Tamás és Magaskövi József, a két "aranykoszorús támogató" színre lépése még egy előítéletet rombol le - mintegy mellékesen - a nézőben. E bakancsos, terepruhás, kefefrizurás, csupa izom férfiak láttán az lehet az első reakciónk, hogy nem lenne jó velük egy sötét sikátorban találkozni, de aFehér kardot látva már tartjuk szerencsénknek, hogy megismerhettük őket. Dobos Tamás értő operatőri közreműködésével újabb emlékezetes portréfilm a László Károly, A tigrisszelídítő (Csernus Imréről) vagy a Muzsikás történet (a híres együttesről) rendezőjétől.
A Sanghaj magyar építészét az mtv, a Fehér kardot az HBO tűzi műsorára. Interjúnkat Németh Vilmossal lásd: A magyar Zatoichi, Magyar Narancs, 2010. október 14.
