A Heinrich von Kleist öngyilkosságát kiindulópontnak tekintő film nem a drámaíróról szól. Életművéből alig valami hangzik el, munkássága csak az idegenkedő kortársi megítélés miatt említtetik – viszont a hős már az expozícióban olyas, szuicid hajlamú hölgy jelentkezését várja, aki hajlandó lenne vele kéz a kézben távozni e bűnös világból. Az, hogy egy adóhivatalnok (a film szerint tévesen) gyógyíthatatlan betegnek diagnosztizált hitvese végül hajlandó a halálon osztozni a melankólia gyötörte írózsenivel, ismert tény. Jessica Hausner ennek ürügyén készült, zömmel frontálisan beállított állóképekből építkező, kihívóan statikus filmje viszont nem a romantika mibenlétéről elmélkedő produktum, hanem alig burkolt feminista kiáltvány.
Az alacsony, pocakos és rossz tartású Kleist ugyanolyan unatkozó nyárspolgárnak mutatkozik, mint akik iránt érzett megvetését folyvást kinyilvánítja. Ő nem a nemességre is kiterjesztett adók miatt durcáskodik, mint környezete, hanem a (porosz) királyné halálával megszűnt apanázsa miatt. A felvilágosodás eszméi csak globális vonatkozásban érdeklik, ám, hogy egy komornyik is hozzá hasonló ember volna, föl sem merül. Kleist igyekezete, hogy találjon valakit, aki vele tart a halálba, nem tragikus végpontja egy radikális gondolatmenetnek, inkább beteges egoizmusról tanúskodik.
A voltaképpeni főhős, Henriette Vogel ezzel szemben bejárja azt a belső utat, amit a saját mítoszának ápolásával elfoglalt író nem. Az asszony, aki eleinte férje tulajdonának tekinti magát, és boldoggá teszik a polgári élet felszínes és illedelmes életeseményei, végül maga hoz döntéseket. Saját egzisztenciális helyzetéhez képest jóval radikálisabbakat, mint az ünnepelt, de háta mögött lenézett irodalmár. Tragédiája éppen az, hogy akkor rántja magával a halálba a monomániás férfi, amikor ő már kilépne a bizarr helyzetből.
Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány
