Film

Őrült szerelem

  • 2015. május 3.

Film

A Heinrich von Kleist öngyilkosságát kiindulópontnak tekintő film nem a dráma­íróról szól. Életművéből alig valami hangzik el, munkássága csak az idegenkedő kortársi megítélés miatt említtetik – viszont a hős már az expozícióban olyas, szuicid hajlamú hölgy jelentkezését várja, aki hajlandó lenne vele kéz a kézben távozni e bűnös világból. Az, hogy egy adóhivatalnok (a film szerint tévesen) gyógyíthatatlan betegnek diagnosztizált hitvese végül hajlandó a halálon osztozni a melankólia gyötörte írózsenivel, ismert tény. Jessica ­Hausner ennek ürügyén készült, zömmel frontálisan beállított állóképekből építkező, kihívóan statikus filmje viszont nem a romantika mibenlétéről elmélkedő produktum, hanem alig burkolt feminista kiáltvány.

Az alacsony, pocakos és rossz tartású Kleist ugyanolyan unatkozó nyárspolgárnak mutatkozik, mint akik iránt érzett megvetését folyvást kinyilvánítja. Ő nem a nemességre is kiterjesztett adók miatt durcáskodik, mint környezete, hanem a (porosz) királyné halálával megszűnt apanázsa miatt. A felvilágosodás eszméi csak globális vonatkozásban érdeklik, ám, hogy egy komornyik is hozzá hasonló ember volna, föl sem merül. Kleist igyekezete, hogy találjon valakit, aki vele tart a halálba, nem tragikus végpontja egy radikális gondolatmenetnek, inkább beteges egoizmusról tanúskodik.

A voltaképpeni főhős, Henriette Vogel ezzel szemben bejárja azt a belső utat, amit a saját mítoszának ápolásával elfoglalt író nem. Az asszony, aki eleinte férje tulajdonának tekinti magát, és boldoggá teszik a polgári élet felszínes és illedelmes életeseményei, végül maga hoz döntéseket. Saját egzisztenciális helyzetéhez képest jóval radikálisabbakat, mint az ünnepelt, de háta mögött lenézett irodalmár. Tragé­diája éppen az, hogy akkor rántja magával a halálba a monomániás férfi, amikor ő már kilépne a bizarr helyzetből.

Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.