Régi barátok, hajdani harcostársak, lánglelkű értelmiségiek, akiket így-úgy, de mind megtört a nem túl élhető kubai rendszer. Ne kerteljünk: szomorkás középkorúak múlatják az időt egy havannai háztetőn, kubaiak Kubában egy francia filmrendező filmjében. Hogy mi sül ki ebből a szegényes, de jó szívvel felszolgált vacsorán kívül? A cselekmény szempontjából szinte semmi: valahol a közelben levágnak egy disznót, távolabb kosármeccs zajlik, a szomszédban egy szemrevaló leány szárítkozik, de ez mind mellékes, mert ahogy éjszakába fordul az este, úgy masíroznak elő az egybegyűltek rozoga szekrényeiből a helyi csontvázak. A keserűség ötven árnyalata szépen megoszlik a szereplők között: a festő nem fest, mert minek, a mérnök nem tervez, mert nincs mit, a macsó nyerészkedik, mert élni kell valahogy, és így tovább. Készül a leltár, de sehol egy Buena Vista trubadúr, hogy megédesítse a karibi fájdalmakat, sehol egy kevés forróvérű latin lüktetés – jaj, hát hogy lesznek nézői e melankóliára hajlamos, generációs számvetésnek? Pedig sok minden felhozható Laurent Cantet filmjének védelmében, például, hogy annyira emberforma figurák mozognak a terasz terében, hogy már-már gyanús, nem ugyanaz a pasas mozgatja-e a szálakat, aki Az osztály című külső-párizsi tanügyi drámát is sikerre vitte. De ugyanaz, csak ezúttal Cantet Kubában vette fel a fonalat. Látszik, mindent megtett, hogy ne tűnjön turistának, és nem is tűnik annak: alighanem egy pesti teraszon vagy egy budai erkélyen is képes lenne valami hitelesre, nem is nagyon lenne igazi kihívója.
A Mozinet filmje
