Egy kisfiú, aki nem akar felnőni; indiánok, tündérek, ketyegő krokodil, kalózok és repülő kalózhajók. A gyerekek már ennyivel kilóra meg vannak véve, sőt a gyereklelkű felnőttek is. J. M. Barrie klasszikusának lényege, akármennyit is variálják, megmarad: higgyünk önmagunkban, merjük elképzelni a lehetetlent; mindannak ellenére, hogy a minket üldöző krokodil könyörtelenül ketyeg és az elveszett fiúk szimbolikáját sem nehéz felnőtt fejjel felbontanunk. Éppen ezért Sohaországra szükség van, Sohaországnak pedig, ahogy ez a filmiparban mostanában szokás, szüksége van egy előtörténetre. A keret a II. világháború egy angliai árvaháza, innen indul el a kalandvágyó Péter, amikor feltűnik a Luftwaffe bombázói közt Feketeszakáll repülő vitorlása. A fantasztikum cselesen és izgalmasan kúszik be a történetbe, apró jelek visznek el minket Hugh Feketeszakáll Jackman némileg steampunk Sohaországába, ahol az ellopott gyerekek végeznek rabszolgamunkát egy tündérporbányában. Péternek kell megmentenie a szigetet, a hozzá csapódó Hookkal és az indián Tigrisliliommal, hogy néhány mese múlva majd Sohaország is az lehessen, aminek mi ismerjük. Az első címszerepét játszó Levi Miller kedvesen visz minket végig az úton, ahol Péterből Pán lesz, csak a Hookot játszó Garreth Hedlundból nézzük ki nehezen a hamarosan kampókezűvé váló gonoszt. Ez addig nem is nagy baj, amíg Hugh Jackman elparádézza a negatív főhőst. Neki talán kicsit kényelmetlen a mesebeli szerep, az alakításánál sokkal többet nyújt a jelmeztervezője. A jelmezek ugyanis zseniálisak, a megszokott fantasy zsánerképektől mindig csak apró nüanszokkal térnek el, tesznek hozzájuk egy utalást, ami hol a Disney-elődöt, hol egy kosztümös gyerekszíndarabot, hol pedig a világháború fikción túli rémét idézi. Rengeteg a magával ragadó vizuális ötlet, még ha nem is mindig állnak össze koherens egésszé. De maga Sohaország sohább, mint valaha.
Forgalmazza az InterCom
