A hamis papírokkal, egymást nem is ismerő, de családként menekülő tamilok (férfi, nő, kislány) fel vannak okosítva, hogy mit kell mondani a francia hivatalban a befogadás érdekében. Tudják, hogy nem elég holmi polgárháborúból menekülni – valami hangzatos egyéni szenvedéstörténet is kell a hatóság humanizmusteljesítményét fokozandó. Azt is tudják, hogy mit kell mondani a Párizs környéki infernális lakótelep (életük új terepe) nehézfiúinak és dílereinek, hogy az (ártalmatlan csicskásoknak kijáró) békesség meglegyen. Tudják, hogyan kell igazodni a többséghez – nem, nem a fehérekhez, olyanok csak elvétve tévednek arrafelé –, zárójelbe téve identitást és gusztust.
A címszereplő a pokolból jön. Ezt a poklot konkrétan Srí Lankának hívják, de lehetne Afganisztán vagy Szíria vagy Szudán vagy. Kezéhez vér is tapad. Családját kiirtották, hazája nincsen. Jó ember akar lenni. Meghúzni magát. Nem szenvedni többet. Eltűnni minden szem elől.
Csakhogy a háború utánajön – egy szintén menekült fanatikus küldené rabolni a szent ügy érdekében –, ide, ahol szintén háború van: nem követhető egészen világosan, hogy kinek kivel mi a baja, s miért borítja lángba a telepet a bandák közti beláthatatlan indítékú és célú küzdelem, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy az erőszak az egyetlen kommunikációs eszköz, amellyel a nyomorgók, kitaszítottak, megtűrtek hírt adhatnak puszta létezésükről; hogy itt is hierarchia épül, és itt sem lehet kívül maradni.
Jacques Audiard nem először mutat szélsőségesen agresszív, ököljogú közeget, amelyben a túlélés egyetlen záloga az ellenfélnél elszántabbnak, kegyetlenebbnek, erőszakosabbnak lenni. A próféta börtönudvara ebben a lerohadt, veszélyes lakótelepben folytatódik. Ugyanazok a játszmák, ugyanaz a fröcskölő gyűlölet szervezi az életet itt is – csak itt a szögesdrótok és a smasszerok belül, a beszűkült, örökké a leselkedő veszélyekre fókuszált tudatban vannak. A feszültség, amely a legkisebb gesztusból, a leghétköznapibb eseményből is süt, hatása alá vonja a nézőt.
Ez a film egy olyan pillanatban nyerte el a cannes-i Arany Pálmát, amikor mindennapos, feszítő kérdés nem csupán a nyugati társadalmak peremén, szegregáltan élő színes bőrű kényszerközösségek leszakadása, elkülönülése, szembefordulása a többségi társadalommal és (vallási köntösben megjelenő) radikalizálódása. De ugyanilyen feszítő kérdés az ehhez a megoldatlan társadalmi szituációhoz hozzáadódó problémahalmaz: a kontinensen menedéket vagy jobb életet remélő bevándorlók lassan milliós áradata s az integrációnak az ő befogadásuk/kitoloncolásuk viszonylatában minden eddiginél élesebben felvetődő kérdése. A Dheepan azonban nem megjeleníti a történelmi jelentőségűnek is bízvást nevezhető szituáció összetettségét, hanem felhasználja. A radikális realizmus, az arculcsapásként ható helyzetek sora fontosabb a rendezőnek, mint az, hogy megpróbálja ne csak bemutatni, de meg is értetni velünk, hogy ki ez a főhős, és miért az, aki. Az epilógus vörös farok jellegű, idézőjel nélküli harmóniája pedig végképp elkeni ezt a legfontosabb kérdést – így a filmből egyaránt olvashatók ki érvek mindkét szélsőséges csoportozat (a migrációban fenyegetést, a nyugati civilizáció elleni támadást érzékelő, illetve a szemléletében naiv, ítéletalkotásában dogmatikus humanisták) számára.
A Cirko Film – Másképp Alapítvány bemutatója
