Fassang László 33 éves, és a világ legjelentősebb orgonistaversenyein aratott győzelmeket máris a háta mögött tudhatja. Az általa játszott zenék között ugyanúgy szerepelnek középkori művek, mint ultramodern improvizációk, de az orgonairodalom két végpontja között húzódó szóló- és zenekari darabok is repertoárjának szerves részét képezik. Egykori tanárával, Baróti Istvánnal, az Esztergomi Bazilika orgonistájával ők tervezték a Művészetek Palotájában álló grandiózus orgonát. A beszélgetést a hangszer belsejében, a szélláda és a traktúra között kezdtük.
*
Magyar Narancs: Még az egyszeri koncertlátogató is rögtön észreveszi, hogy két játékasztal van. Mi célt szolgálnak ezek?
Fassang László: A felső az autentikus, főleg a régi korok zenéjét megjelenítő repertoárra használatos. Ott az orgonista szinte benne van a hangszerben: ahhoz hasonlítható, amikor valaki a templom karzatán játszik. A lenti játszóasztal elengedhetetlen akkor, amikor az orgonista zenekarral vagy kórussal játszik együtt, hiszen ő is része a zenekarnak: ezt bárhova lehet tolni a színpadon. Ugyanakkor, mivel koncertteremről van szó, a közönségnek is át kell élnie, hogy ott van közvetlenül előtte a művész.
MN: Melyik korszak orgonamuzsikájának felel meg elsősorban ez az orgona?
FL: A romantikus és a modern orgonazene szól rajta a legjobban.
MN: Melyik a kedvenc orgonahangzásod itt?
FL: Egy nagyon reprezentatív hangzásról van szó, amikor az úgynevezett orgona plénum szólal meg. Ennek a háttere a barokk korból ered, a XVII-XVIII. századi francia orgonairodalomban jelent meg. Általában a misék kezdő tételeiben ezt alkalmazták, ami azt jelképezte, hogy a mennyei világ zenére buzdul. Ez a mennyei magasság találkozik az emberi szférával, amikor megszólal a dallam, egyetlenegy szólammal. Mondjuk a Kyriének a gregorián dallam hangjai.
MN: A MűPában az orgonakoncertek műsorainak vagy a szerkesztője. Hogyan választasz műsort?
FL: Nemcsak műsort, hanem előadókat is. Az egészet együtt kell elképzelni. Nincs olyan, hogy én megálmodok egy műsort, és felhívok valakit - mondjuk Németországból egy híres orgonistát -, hogy játssza el, amire gondoltam. Mindig a művészből indulok ki. A minap Karosi Bálint adott egy nagy sikerű koncertet. ' Amerikában él, és ez volt az első nagyszabású hazai fellépése. Abból indulok ki, hogy minden művész valami olyat mutasson meg ebből a hangszerből, ami izgalmas és egyedi, ami személyes. A művésznek saját maga által, mintegy hitvallásszerűen kell elmondania, mit jelent számára az orgona. Általában a meghívott orgonista javasol egy programot, és arról elkezdünk beszélni. Nekem is vannak persze javaslataim: például javasoltam Bálintnak, hogy írjon egy orgonaversenyt, hiszen ő zeneszerző is.
MN: Nagyon vagányan viselkedsz a koncertjeiden: mintha a klasszikus orgonamuzsikához kapcsolódó képzeteinket akarnád felülírni, például magyar vándorral ugrod át az ülőpadot. Az orgonához való viszonyod mennyire nyugszik a hagyományokon?
FL: Ha az ember klasszikus repertoárral és technikával jól megalapozza a tudását, akkor eljut egy olyan szintre, ami egyszerűen szabadságot ad arra, hogy továbblépjen. Az orgonisták világa olyan világ, ahol az ember habzsolja az élvezeteket. Például ma is olyan dolgokat találtam az orgonán, mint eddig soha. Új hangzások megtalálása sokszor jobban izgat, mint egy César Franck-darab gyakorolása egész nap.
MN: Mi dolgod volt Sapporóban? Japán és az orgona fogalma egymástól elég távolinak tűnik.
FL: Pont ez volt a szerepem, hogy kicsit tudatosítsam a japánokban, miről szól ez a hangszer. Ezért is foglalkoztatnak abban a koncertteremben minden évben egy fiatal, főleg francia orgonistát, aki bevezeti az orgona iránt érdeklődő zenészeket és közönséget az európai orgonairodalomba. Nem is akartak eleinte elfogadni, mert magyar vagyok, de a tanárom az ajánlólevelével megoldotta a helyzetet: leírta Liszt esetét, akit azért nem vettek fel a párizsi Conservatoire-ra, mert nem volt francia: nem akarta, hogy a japánok hasonló hibát kövessenek el.
MN: Tanultál valamit Japánban?
FL: Ott értettem meg először, hogy koncertteremben játszani mennyire más világ, mint a templomi orgonálás. Mivel Japánban nincsenek az orgonálásnak templomi gyökerei, az orgonát nyugodtan lehetett profán hangszerként kezelni.
MN: Lehet az improvizációt komolyan tanítani?
FL: Minden emberben ott a kreativitás. Sajnos a hagyományos zeneoktatás ezt csak kis részben aknázza ki. Igyekszem megmutatni, hogyan lehet a klasszikus zenetanítás alapjain egyes motívumokból vagy harmóniai rendszerekből sokkal szabadabban építkezni és saját gondolatokat elmondani. Ehhez az eszköztárat és a gyakorlatot lehet valamennyire tanítani.
MN: És a Vincent Lé Quanggal közös improvizációs The Course Of The Moon című albumotok is pontosan rímel erre a szándékra.
FL: Vincent az a zenész, aki nem kottából tanult meg zenélni, hanem hallás után. A mai napig sem játszik megírt zenét, és ez nagyon izgalmas a mi együttműködésünkben: amikor egymásnak tanítunk valamit, akkor azt mindig hallás után tanuljuk.
MN: Klasszikus zenészek ritkán lépnek a dzsessz irányába. Hol van az átjárás a klasszikus zenék és a modern, improvizált dzsessz felé kacsintó, de minden más stílusból is merítő zenék között?
FL: Amikor improvizálok, ez bennem nem válik külön. Ott van a pillanat, ott van egy üres tér, amit meg kell tölteni hangokkal, és ott vagyok én, aki olyan állapotba kerülök, hogy valami áramlás elkezdődik. Egyszerűen aszerint játszom, amit éppen érzek. Nem gondolkodom azon, hogy klasszikus vagy ilyen-olyan stílusok elemeit használom. A társas improvizáció pedig az egymással való kommunikációról és a pillanatról szól.
MN: Terveid?
FL: Olyan zenékről van szó, amik alapvetően párbeszédekre támaszkodnak, és azoknak a stílusoknak a találkozásáról szól, amiket például Palya Bea, Szokolay Dongó Balázs vagy Vincent képvisel. Egyébként hamarosan lesz egy Hammond orgonám is.
