"Nem szabad félni - az a kulcs. Nem szabad félni, mondom, de tegnap este, mielőtt felléptem a Károlyi-kertben, iszonyúan féltem. Tudtam, hogy mindjárt el kell kezdenem az estemet." Eszenyi Enikővel Szegeden, a Marica grófnő próbája után beszélgettünk.
Magyar Narancs: Egy színész mondta nekem egyszer, hogy egészen húgyagyú emberek is tudnak kiemelkedőt alkotni a művészetben, mert a művészet nem feltétlenül az észről szól. Egyetért ezzel?
Eszenyi Enikő: Számomra azok tudtak nagyot alkotni, akik képesek szabadon gondolkozni. Fontos, hogy el tudd feledni a tanult dolgokat, ne azokhoz igazodj, hanem szabad légy. Nagyon ritka, amikor ezt tudja érezni az ember.
MN: Amikor elkezdett rendezni, mennyire tudott szabad lenni, és mennyire akart a saját, színészként kialakított "jó rendező" képének megfelelni?
EE: Nem akartam. Nagyon szerencsés voltam, mert fantasztikus mestereim voltak, mindig nagy színészekkel dolgoztam, különleges emberekkel találkoztam, és amikor elkezdtem rendezni, akkor nem is tudtam igazából, mit is jelent ez. Inkább az önkifejezés kényszere feszített, mert azt éreztem, hogy én mint színésznő bizonyos dolgokat nem tudok elmondani a szerepeimen keresztül. Ezért kezdtem el rendezni. Az elején a hályogkovács biztonságával nagyon jól haladtam. Később, amikor színésznőként is és rendezőként is dolgoztam, nem volt egyszerű a kettőt összeegyeztetni, nehéz volt önmagamnak és másoknak megfelelni. 10-12 évnek kellett eltelnie - és ebben a külföldi munkáim nagyon sokat segítettek -, hogy most már el tudom választani a kettőt, és meg tudok felelni mindkét dolognak. A magam szintjén természetesen.
MN: Apropó, külföld: állítólag a színház mindenütt ugyanaz - Magyarországon is, külföldön is. Mégis, amikor elkezdett kint dolgozni, előnyösebb vagy hátrányosabb helyzetbe került?
EE: Tulajdonképpen könnyebb helyzetben voltam, hogy nem volt rólam egy kialakult kép, mert a színészek gyorsabban elfogadtak. Más a kommunikáció is ilyen esetben, hiszen ha idegen nyelven rendez az ember, akkor előjátszik, aminek örül a színész, mert jobban megérti, hogy mit akarok, mint ha tolmácson keresztül hallja. Itthon sokat küzdöttem azért, hogy elfogadjanak. De most már remélem, hogy a Vígszínházban sokan vannak olyanok, akik figyelnek rám, és tudják, ha mondok valamit, akkor az azért van, mert azt szeretném, hogy ők jók legyenek. Amikor elindultam a rendezés útján, folyton az lebegett a szemem előtt, hogy zseniális, nagy előadásokat akarok csinálni. Aztán ahogy lassan eltelt ez a 16-17 év, egyre nagyobb figyelmet fordítottam a színészekre, sokkal többet foglalkoztam velük, mint előtte. Volt olyan darab, aminek a rendezése során sok időm elment - és inkább hagytam, hogy elmenjen - a színészi játékra, mert azt akartam, hogy a színészek legyenek jók. Nem azért, mert nem akartam jó előadást csinálni, hanem mert nem volt már annyi idő, hogy minden benne lehessen az előadásban. Azt szeretném, hogy azok a színészek, akik nálam játszanak, jól érezzék magukat, nagy energiával játsszanak, mert ezt a néző is érzi. Azt hiszem, hogy ez sokszor sikerült is; azok az előadások, amik mennek, tele vannak jó színészi alakításokkal. Fontos, hogy ne csak egy premierre legyen jó az előadás, hanem utána is.
MN: Sok nagyszínházban rendezett prózai darabot, miközben a trendek a prózát a stúdiószínpadokra szorítják. Kell még egyáltalán nagyszínpadra próza?
EE: A prágai nemzeti színházban három Shakespeare-előadást rendeztem, és volt olyan év, amikor mindhárom műsoron volt. Hogy három Shakespeare egyszerre tudott menni, és mindháromszor visszahívtak, és azt akarták, hogy újra ott dolgozzam, nagyszerű érzés. Mert nagyszínpadról volt szó, és ott működtetni egy előadást nagyon nehéz feladat. Komoly felkészültséget igényel, odafigyelést. A mai világ az egyszerű színjátszást kedveli, de nagyszínpadon sajnos az egyszerűség nem tud úgy hatni. Megtalálni azt a mértéket, hogy legyél nagyon átélt és egyszerű, de azt fel tudd úgy növeszteni, hogy mondjuk a Vígszínházban a 27 méterre lévő erkélyen is észre lehessen venni, az nagyon nagy feladat. De én ezt nagyon sokáig szeretném csinálni, mert tudom, hogy a prózai előadásoknak nem szabad kivonulniuk a nagyszínpadról.
MN: Ezzel szemben a Szegedi Szabadtéri Játékokon rendezi most a Marica grófnőt - a színpad nagy, a darab zenés. Hogy került ez a rendezés a repertoárjába?
EE: Amikor jött a Marica grófnőre a felkérés, először nagyon megijedtem. Sőt, még most is - megmondom őszintén - van bennem bizonytalanság. Én elég részletező ember vagyok, de itt kevés próbaidőnk van, hatalmas a tér, ki vagyunk téve az elemeknek. És hát négyezer embernek játszatni mást kíván, mint az eddigiek.
Az operett nagyon érdekes dolog, mindig vitákat vált ki; van, aki végletesen nem szereti, van, aki rajongva imádja. Ilyenkor az ember ezen mindig elgondolkozik, hogy vajon miért van ez így. Nekem Kálmán Imrével egészen különös viszonyom van; egyrészt még a főiskolát szinte el sem végeztem, mikor Palásthy György Kálmán Imréről forgatott egy életrajzi filmet Az élet muzsikája címmel, és főszereplőt keresett Kálmán Imre feleségének eljátszására. Én akkor Szép Ernő Májusát játszottam a Pesti Színházban, Palásthy György elhozta Kálmán Imre feleségét, bemutatott neki. Kálmán Vera akkor azt mondta, hogy én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy eljátsszam ezt a szerepet. Huszti Péter alakította Kálmán Imrét, Moszkvában forgattunk egy hónapig, nekem hihetetlenül nagy élmény volt. Mindent elolvastam Kálmán Imréről, a feleségéről, ami fellelhető volt, és akkor megismertem egy csomó dalt meg zenét az életéből, ami a filmben benne volt, meg amit előtte is ismertem. Úgyhogy nekem ez egy furcsa híd, ami összeköt: egyszer csak, ennyi idő után eljutottam odáig, hogy a Marica grófnőt rendezzem.
A másik, amiért a Marica grófnőt választottam, az, hogy egy különleges, extravagáns nőről van szó, aki megérkezik a nagy udvartartásával falura, ahol van egy birtoka. Én faluról, Csengerből jöttem, nekem ez egy rendkívül fontos közeg. Ráadásul van benne egy szám, a Ringó vállú csengeri violám - nem tudom, miért pont Csenger lett, de nekem ez most nagyon fontos. Meg, hogy Ott lakom a Szamosnál - hát, gyerekkoromban a Szamosban tanultam meg az öcsémmel együtt úszni, nyarakon át ott lubickoltunk. És a Szamos szomorú is nekem, mert édesapám hamvait a Szamosba szórtuk. Így ezek az édesbús melódiák nagyon sokat jelentenek: a szülőföldemet, a szüleimet, azokat az embereket, akik odakötnek engem. Kaptam onnan egy csomó dolgot, amit most talán ebben az előadásban tudok használni. Úgyhogy én nem egy operettet rendezek, hanem rengeteg személyes kötődés, egy-egy szó, egy-egy név előcsalogat belőlem egy csomó emléket.
MN: A főiskola óta, legalábbis kívülről úgy tűnik, egyenes és felfelé ívelő volt az útja először színészként, majd rendezőként is. Mennyi kompromisszumot kellett kötnie ezért, honnan tudta, mi az, ami szükséges elfogadás, és mi az, ami csak időpazarlás?
EE: Nem szabad félni - az a kulcs. Nem szabad félni, mondom, de közben tegnap este felléptem a Károlyi-kertben, és előadás előtt iszonyúan féltem, mert tudtam, hogy mindjárt el kell kezdenem az estemet. Kérdeztem is a munkatársaimtól, hogy miért van az, hogy megint ennyire ideges vagyok és félek. Mondták, hogy azért, hogy jó legyek. Az ember felépíti, átgondolja, hogy éppen akkor mit kell csinálni, de jön egy új tér, nem az van, amit megszoktam, sokkal több ember, nem úgy van, nem így van, s akkor megijed, hogy meg tud-e mindennek felelni. De amikor bemegyek, akkor nincs bennem félelem. Mert el akarok valamit mondani, hiszen ez a hivatásom. Az életem.
