Úgy is mondhatnánk, hogy udvarolni, akkor is, ha ezer veszéllyel járt. Sztupa és Troché számot is vetettek mindennel. Mi van például, ha ők is Melpomené lányai, s azért csábítanak, hogy odavesszünk, vetette fel Sztupa, én ismerek olyan ábrázolásokat, ahol nem is madártestű csajoknak ábrázolják a sziréneket, hanem pont ilyen sellőszerű teremtményeknek. Akkor féljél attól is, hogy disznóvá változtatnak, az amúgy sem lenne nagy fáradság, reagált a szokottnál ingerültebben Troché. De Sztupa nem hagyta annyiban, s mi van, ha esni fog az eső, nézd, milyen feketék a felhők, milyen tajtékos a tenger, mindjárt leszakad az ég. Ebben történetesen igaza volt, mert amikor a sellőkkel szeretkeztek, tombolt a förgeteg, az eső szögesdrótból font ustorként verte meztelen hátukat, a jeges víz alá kellett süllyedni előle, de ilyenkor hamar kifogy a lélegzet, fel kell jönni a felszínre újra meg újra meg újra, s tűrni a csapásokat. A lehunyt pillák mögül is látni kell a cikázó villámokat, el kell tűrni, hogy a természet beszálljon harmadiknak, holott semmi keresnivalója nem lenne ott, éppen, hogy az üres tér kellene, vagy legalább az üres tér felé haladni, hogy amikor végre odaér az ember, a sellő, a semmi által teljesedjen be a minden. Ám erre semmi esély nem mutatkozott, az idő olyan volt, amilyen, az aggályok csak tornyosultak, bár tudták mindketten, hogy előbb dacolni fognak velük, aztán fittyet hánynak rájuk. Ha úgy tetszik, megadják magukat a sorsnak, ha meg így, akkor kihívják a sorsot, egyre megy.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
