Tévésorozat

Napfényes menekülés

Az Atlanti-óceánon túl

Kritika

Micsoda romantika! Néhány elszánt amerikai, elkínzott, de szenvedélyes európai menekült és a jó ügyekkel szimpatizáló diplomata 1940-ben a napfényes Marseille-ben egy hotelszobából a nácik által üldözött értelmiségieket és művészeket menekít az akkor még semleges Egyesült Államokba.

Az egész vállalkozás nem olyan vad, mint a partizánharc (ám jóval több bürokratikus bonyodalommal jár), és a kicsiny szervezet gondjaira bízott, csapatnyi szeszélyes óvodásként viselkedő szabadgondolkodó is elegendő mókát garantál. A kalandok közepette persze szerelmek szövődnek, és a nácik rohamos előrenyomulása sem tetszik olyan fenyegetőnek a dél-francia napfényben.

Ez persze nem mese, hanem történelem: 1940-ben New Yorkban születik meg az Emergency Rescue Committee (ERC) német és amerikai értelmiségiek kezdeményezésére, hogy Franciaországban rekedt művészeket és közéleti személyiségeket csempésszen Amerikába. Varian Fry újságírót küldik a terepre, hogy segítse a menekülteket, ami sokkal kevesebb hősies gesztussal és könnyfakasztó pillanattal jár, mint elsőre gondolnánk. Fry idealista amerikaiként hamar belegabalyodik a helyi erőviszonyok és diplomáciai érdekek hálójába. Hazája hivatalosan semleges – de számos rendelkezésében és közhangulatában erősen antiszemita – álláspontja felháborítja, ám tehetetlennek érzi magát: egyensúlyoznia kell a Vichy-szimpatizáns, zsidóellenes francia rendőrség, a pragmatikus, üzleti érdekeket hangsúlyozó amerikai diplomácia és saját humanitárius meggyőződése között. Ráadásul hamar rádöbben, hogy segítségét nemcsak kiművelt emberfők és ünnepelt művészek keresik (mint például Max Ernst, André Breton, Marcel Duchamp, Marc Chagall, Hannah Arendt vagy Walter Benjamin), hanem szegény kelet-európai zsidók is. Senki sem sejti, hogy alig egy év múlva, a Pearl Harbor elleni japán támadást követően Amerika pozíciója radikálisan megváltozik majd, ami hatással lesz a második világháború végkimenetelére is. Ám Fry pár hónappal a fordulat előtt végleg magára haragítja mind a francia, mind az amerikai hatóságokat, és el kell hagynia Marseille-t (a történelem végül őt igazolta, az ERC International Rescue Committee néven, globális hálózattal ma is működik).

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.