Tévésorozat

Napfényes menekülés

Az Atlanti-óceánon túl

Kritika

Micsoda romantika! Néhány elszánt amerikai, elkínzott, de szenvedélyes európai menekült és a jó ügyekkel szimpatizáló diplomata 1940-ben a napfényes Marseille-ben egy hotelszobából a nácik által üldözött értelmiségieket és művészeket menekít az akkor még semleges Egyesült Államokba.

Az egész vállalkozás nem olyan vad, mint a partizánharc (ám jóval több bürokratikus bonyodalommal jár), és a kicsiny szervezet gondjaira bízott, csapatnyi szeszélyes óvodásként viselkedő szabadgondolkodó is elegendő mókát garantál. A kalandok közepette persze szerelmek szövődnek, és a nácik rohamos előrenyomulása sem tetszik olyan fenyegetőnek a dél-francia napfényben.

Ez persze nem mese, hanem történelem: 1940-ben New Yorkban születik meg az Emergency Rescue Committee (ERC) német és amerikai értelmiségiek kezdeményezésére, hogy Franciaországban rekedt művészeket és közéleti személyiségeket csempésszen Amerikába. Varian Fry újságírót küldik a terepre, hogy segítse a menekülteket, ami sokkal kevesebb hősies gesztussal és könnyfakasztó pillanattal jár, mint elsőre gondolnánk. Fry idealista amerikaiként hamar belegabalyodik a helyi erőviszonyok és diplomáciai érdekek hálójába. Hazája hivatalosan semleges – de számos rendelkezésében és közhangulatában erősen antiszemita – álláspontja felháborítja, ám tehetetlennek érzi magát: egyensúlyoznia kell a Vichy-szimpatizáns, zsidóellenes francia rendőrség, a pragmatikus, üzleti érdekeket hangsúlyozó amerikai diplomácia és saját humanitárius meggyőződése között. Ráadásul hamar rádöbben, hogy segítségét nemcsak kiművelt emberfők és ünnepelt művészek keresik (mint például Max Ernst, André Breton, Marcel Duchamp, Marc Chagall, Hannah Arendt vagy Walter Benjamin), hanem szegény kelet-európai zsidók is. Senki sem sejti, hogy alig egy év múlva, a Pearl Harbor elleni japán támadást követően Amerika pozíciója radikálisan megváltozik majd, ami hatással lesz a második világháború végkimenetelére is. Ám Fry pár hónappal a fordulat előtt végleg magára haragítja mind a francia, mind az amerikai hatóságokat, és el kell hagynia Marseille-t (a történelem végül őt igazolta, az ERC International Rescue Committee néven, globális hálózattal ma is működik).

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.