Tévésorozat

Napfényes menekülés

Az Atlanti-óceánon túl

Kritika

Micsoda romantika! Néhány elszánt amerikai, elkínzott, de szenvedélyes európai menekült és a jó ügyekkel szimpatizáló diplomata 1940-ben a napfényes Marseille-ben egy hotelszobából a nácik által üldözött értelmiségieket és művészeket menekít az akkor még semleges Egyesült Államokba.

Az egész vállalkozás nem olyan vad, mint a partizánharc (ám jóval több bürokratikus bonyodalommal jár), és a kicsiny szervezet gondjaira bízott, csapatnyi szeszélyes óvodásként viselkedő szabadgondolkodó is elegendő mókát garantál. A kalandok közepette persze szerelmek szövődnek, és a nácik rohamos előrenyomulása sem tetszik olyan fenyegetőnek a dél-francia napfényben.

Ez persze nem mese, hanem történelem: 1940-ben New Yorkban születik meg az Emergency Rescue Committee (ERC) német és amerikai értelmiségiek kezdeményezésére, hogy Franciaországban rekedt művészeket és közéleti személyiségeket csempésszen Amerikába. Varian Fry újságírót küldik a terepre, hogy segítse a menekülteket, ami sokkal kevesebb hősies gesztussal és könnyfakasztó pillanattal jár, mint elsőre gondolnánk. Fry idealista amerikaiként hamar belegabalyodik a helyi erőviszonyok és diplomáciai érdekek hálójába. Hazája hivatalosan semleges – de számos rendelkezésében és közhangulatában erősen antiszemita – álláspontja felháborítja, ám tehetetlennek érzi magát: egyensúlyoznia kell a Vichy-szimpatizáns, zsidóellenes francia rendőrség, a pragmatikus, üzleti érdekeket hangsúlyozó amerikai diplomácia és saját humanitárius meggyőződése között. Ráadásul hamar rádöbben, hogy segítségét nemcsak kiművelt emberfők és ünnepelt művészek keresik (mint például Max Ernst, André Breton, Marcel Duchamp, Marc Chagall, Hannah Arendt vagy Walter Benjamin), hanem szegény kelet-európai zsidók is. Senki sem sejti, hogy alig egy év múlva, a Pearl Harbor elleni japán támadást követően Amerika pozíciója radikálisan megváltozik majd, ami hatással lesz a második világháború végkimenetelére is. Ám Fry pár hónappal a fordulat előtt végleg magára haragítja mind a francia, mind az amerikai hatóságokat, és el kell hagynia Marseille-t (a történelem végül őt igazolta, az ERC International Rescue Committee néven, globális hálózattal ma is működik).

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)