A legfranciább brit színésznő. A francia filmek szenvedélyes védelmezője. A Lemming hazai bemutatója előtt a Berlinale játékfilmes zsűrijének elnökeként hallatott magáról.
Magyar Narancs: Milyen volt Berlinben?
Charlotte Rampling: Egy filmfesztivál nagy játszma, aminek a díjazások miatt tétje is van. Voltam már zsűritag Cannes-ban és Velencében is. Mindig rettenetesen élvezem, ráadásul érzelmileg is kötődöm Berlinhez apám révén, aki az 1936-os olimpián aranyérmet nyert távfutóként. Ez volt élete futása, ami szerepel Leni Riefenstahl híres dokumentumfilmjében, Az akarat diadalában. Apám most kilencvennyolc éves, és olyan romantikusnak tartom, hogy visszatértem az ő hajdani győzelmének a színhelyére.
MN: A személyes érzelmeken túl milyen kvalitásokat tart fontosnak a versenyfilmek elbírálásánál?
CR: Egyszerre kell diplomatának, pszichológusnak, manipulátornak lenni. Minden eszközt bevetettem, hogy győzelemre segítsem az igazán értékes alkotásokat. Az élet egyéb területein sincs ez másként: minden eszközt bevetünk, hogy elérjük azt, amit akarunk.
MN: Mi jelenti az ön számára egy film legfőbb értékeit?
CR: Az elkötelezett, társadalmi mondanivalójú, kísérletező filmek állnak hozzám a legközelebb, függetlenül attól, hogy milyen közegben játszódnak, milyen témát dolgoznak fel. Ez a vonzalom visszanyúlik a saját pályakezdésemhez, a hatvanas évekhez. Míg annak előtte, az ötvenes években, a média-szenzáció kezdeti korában valami idealizált fogalom volt a film, addig a hatvanas évek a korlátlan kísérletezéseknek, a művészi potencia kifejezésének kedveztek. Akkoriban kezdték az embereket hétköznapinak láttatni.
MN: Ezt a fajta hétköznapiságot keresi manapság is színésznőként?
CR: A minőséget keresem, a bátorságot egy téma mélységének a vonzásában, a dolgok mélyére nézést. A felfedezés örömét a szenzációkeltés, leckéztetés, moralizálás szándéka nélkül.
MN: Egyszóval szeret kockáz-tatni?
CR: Mit nevezünk kockázatnak? Igazán a rendező kockáztat, ő viszi el úgymond a balhét. Én inkább arról az útról beszélek, amelyet művészként választok. A könnyű megoldások nem érdekelnek. Fontos, hogy a rendező gondolatvilága elbűvöljön, hogy ne legyen banális, és létrejöjjön egy bizonyos mágia. Mind színészként, mind nézőként vonzanak a lélektani megközelí-tések.
MN: Dominik Moll Lemming című szürrealista filmjében megfélemlítő jelenléttel alakít egy pszichésen sérült nőt. A valóságban milyen a viszonya a paranormális jelenségekhez?
CR: Minden művésznek van kapcsolata a láthatatlannal, elvégre a színész munkája is javarészt a tudattalanban és a képzeletben játszódik. Hiszek a valóság és a fantázia közötti átjárhatóságban. A Lemming a tökéletes szorongás állapotában üzen arról, ahogy a félelmeink a fejünkben megfoganva valósággá válnak.
MN: Mi vonzza a francia moziban?
CR: Olasz művészfilmekkel kezdtem a pályafutásomat Visconti Elátkozottakjában, Liliana Cavani Az éjszakai portásában. És azóta is megvolt bennem az igény, hogy ezt a fajta szerzői mozit folytassam, és ne kommersz filmekben szerepeljek. A francia moziban megannyi lehetőség rejlik, tele van vitalitással, nyitással, kezdeményezéssel. A francia állam szereti és messzemenően támogatja a filmművészetet.
MN: Tudatos választás, hogy csak nagy ritkán szerepel angol filmekben?
CR: Forgattam a BBC-nek televíziós produkciókban, utoljára négy éve játszottam angol játékfilmben. Nagyon nehéz a művészetek jelenlegi helyzete Angliában. A brit filmesek sokat szenvednek attól, hogy az állam nem úgy támogatja a kultúrát, ahogy kellene. De könyörgöm, ne beszéljünk politikáról!
MN: Hollywoodhoz hogy viszonyul?
CR: Egy pszichoanalitikust játszom Sharon Stone oldalán az Elemi ösztön 2-ben.
MN: Hogy jöttek ki egymással?
CR: Remekül. Lehet, hogy a munkamódszer más Amerikában, beszélhetünk szuperprodukcióról, hatalmas költségvetésről, de a lényeget tekintve mindig az emberi találkozásokon van a hangsúly. És ebből a szempontból nagyon pozitív élményekre tettem szert.
MN: Soha nem alakít boldog nőket.
CR: Sok női sorsban magamra ismerek különböző életszakaszokban. Magamat alakítom mindig annyiban, hogy a saját gondolataimat, érzelmeimet adom egy adott szerephez. Azt hiszem, a boldogság, akárcsak az életben, a filmekben is csak ritka pillanatokra szól.
