Nagyon nehéz azt elfogadni, hogy az ember gyakorlatilag bármihez tud alkalmazkodni, és a legnagyobb szenvedés közepette is képes folytatni az életét. Lenny Abrahamson (illetve a film alapjául szolgáló könyv szerzője, Emma Donoghue) is valami hasonlót állít.
Úgy kezdődik, mint egy furcsa mese: Jack (a film iszonyú súlyát derekasan viselő Jacob Tremblay) Anyuval (Brie Larson) él a Szobában, sohasem érintkeznek a külvilággal, a kisfiú szemmel láthatóan mégis boldog. Valójában egy eszelős férfi tartja fogva őket, aki a nőt rendszeresen megerőszakolja – a fiú az ő gyermeke, aki már a fogságban született.
A film legnagyobb erénye és egyben legvérfagyasztóbb húzása, hogy belekényszeríti a nézőt a gyerek szemszögébe: már az expozíciótól kezdve az ő különös világmagyarázatával szembesülünk (ami szinte idillikussá teszi az érezhetően nyugtalanító alaphelyzetet), és az elliptikus elbeszélés is az ő zavarodottságát és hiányos ismereteit tükrözi. Az ereje pedig abban rejlik, hogy sokáig a nézőnek is csak vázlatos elképzelései vannak arról, hogy pontosan mi is történik.
Két részből felépített mű ez, az egyik a rabságot meséli el, a másik pedig a szabadulás utáni visszailleszkedést. Bár a cselekmény nagyon is konkrét, mégis rengeteg allegorikus magyarázat kínálkozik, ami megint csak a film komplexitását bizonyítja. A Szoba lehet az anyaméh metaforája, a fiú és az anya kapcsolata pedig a lacani imaginárius egység elnyújtott állapota, melyet a visszakerülés a világba (szimbolikus rendbe) durván megtör. Jack bizonyos értelemben egy hosszú csecsemőkorban él, anyja pedig a friss kismamák boldog, de olykor megterhelő beszűkültségében, amikor nem létezik más, csak a baba. Sőt, a filmet értelmezhetjük a kiszabadulás allegóriájaként is (például egy bántalmazó kapcsolatból, ami a legkézenfekvőbb).
Bár a két rész közt éles a műfaj- és hangnemváltás (a fogság története inkább thriller, a visszailleszkedésé dráma), a film mégis végig koherens és egységes marad. Abrahamson ügyel a pszichológiai hitelességre is; a mű szinte dokumentumfilmbe illő pontossággal ábrázolja a traumák hatását és a gyógyulás folyamatát.
Ennek a filmnek nyilvánvalóan semmi értelme nem volna erős és pontos színészi alakítások nélkül: Larson és Tremblay kifogástalanul helytállnak az emberpróbáló szerepekben, és kérlelhetetlen következetességgel építik fel figurájukat. Hatásos a szereplők jellemfejlődése, mely a környezetváltozás hatására bekövetkező szerepcserével jár: a szobában az anya az erősebb, míg a külvilágban a még képlékeny, jól alkalmazkodó fiú. Abrahamson megtalálja a szinte tökéletes egyensúlyt a sokkoló és nyomasztó thriller és a megindító, érzékeny dráma hibridjében (ami felidézheti a megható, érzelmes spanyol horrorokat vagy a The Babadook című, szintén anya-fiú kapcsolatot boncolgató, allegorikus rémfilmet), ám néha egy kissé mégis elcsúszik a giccs felé (a zenehasználat különösen). Kár tagadni, A szobát rettentő nehéz nézni – pedig a rendező eléggé hagyományos formanyelvet és narrációt alkalmaz, gyanítom, hogy egy kicsit radikálisabb stílussal a film szinte befogadhatatlanul megterhelő lenne. Nem is az expliciten ábrázolt borzalmak az igazán szörnyűek benne, hanem a csak sejtetettek: hogy a poklot is meg lehet szokni, sőt még boldognak is lehet lenni benne.
Forgalmazza a Vertigo Média
