Szelevényi Ákos: Az utóbbi, sokkal inkább. Azzal együtt, hogy kicsit besűrűsödtek körülöttem a dolgok. De erről már nem érdemes beszélni, nem is szeretek. Ami kellemetlenség ért, azért már nincs bennem harag. Egyébként sem úgy könyvelem el a dolgokat, hogy jók vagy rosszak. A legdurvább dolognak is megvan az előnye; engem az érdekel, hogy hogyan hat, milyen irányban változtat az életen.
MaNcs: Volt arról akkoriban fogalmad, hogy milyen zenét csinálj?
SZÁ: Nem nagyon. Lassacskán kezdett megszületni néhány ötlet, kezdett kirajzolódni, hogy merre fogok mozogni. De semmi konkrét. Azt tudtam, hogy min nőttem fel, mi érdekel, és mi tetszik; s természetesen ezek útmutató hatással voltak rám.
MaNcs: A népzenei ihletettséged magyarországi, vagy későbbi élményekhez kötődik?
SZÁ: Magyarországi élményekhez, rengeteg van. Eleve, hogy édesanyám rendelkezik némi ismerettel a népzenéről, kölyökkoromban állandóan énekelt nekem. Aztán indult a Téka, abban játszott a legjobb általános iskolai haverom, a Havasréti Péter bátyja, a Pali. Ott ültünk hatévesen, és figyeltük a próbákat. Később táncházba jártam a Muzsikást hallgatni.
MaNcs: Nagyjából ugyanazokkal muzsikálsz Párizsban, úgy ´91 óta. Van annak története, hogy miért velük; hogy hogyan jöttetek össze?
SZÁ: Hosszú lenne mindenkiről elmondani. Számomra mindig nagyon fontos volt, hogy az emberi kapcsolat jó legyen. Van, aki azt mondja, hogy mással kéne játszanom, ez vagy az sokkal jobb zenész. Ezt már eleve nem értem. Mi az, hogy jobb zenész, rosszabb zenész. Én nem így állok hozzá. Ha az emberi kapcsolat nagyon jó köztünk, és az a szerencse is megadatik, hogy zenél, akivel jól vagyok, abból már lehet valamit csinálni. Így globálisan ezt tudom mondani. Bármelyik zenésszel kapcsolatban.
MaNcs: Az utóbbi lemezeidhez fűződő információk szerint a Noir Désirrel közös turné tette Franciaország-szerte ismertté a zenekarodat. Azóta eléggé felpörögtek a dolgok. Hogyan viseled a népszerűséget meg a vonzatait?
SZÁ: Próbálok a lehető legkevesebbet foglalkozni vele, ettől független maradni. Mert attól, hogy sokat írnak róla, a zene nem lesz jobb. És az én dolgom - zenével foglalkozni.
MaNcs: Az ehhez szükséges inspirációt a zenéből vagy az életedből meríted?
SZÁ: Természetesen az életemből. Szerintem zene nem születik zenéből. Lehet az bármi, ezen a lemezen például nagy szerepe volt annak, hogy a Pityuval (Éri Péter - a szerk.) elmentünk többször is Erdélybe. Amikor erre tudok jönni, megállok Budapesten, mert nagyon sok ember van itt, akit szeretek, de azt a pihenőt, amire igazán vágyom, inkább Erdélyben találom meg.
MaNcs: Mit tud Erdély?
SZÁ: Néha az az érzésem, hogy az olyan kapcsolatok, amilyeneket ott ki tudtam alakítani, vagy az, ahogyan ott az emberek élnek, mintha eltűnőben lenne a föld színéről. Az az egyszerű, tiszta melegség és nagylelkűség, amivel fogadni tudnak, és amivel együtt tudunk lenni, számomra nagyon fontos. De még sok mindent tud.
MaNcs: Nem akarnék nagyon kekeckedni, csak egy kicsit. Nem lehet, hogy ez csak egy mítosz? Egy pár napos látogatás elég arra, hogy átjöjjön az életük?
SZÁ: A lehető legsűrűbben megyünk, és ameddig csak tudunk, addig maradunk. Szerintem nem idő függvénye, hogy átjön-e vagy sem. Persze lehet, hogy az ember kicsit mítoszt csinál a dolgokból... de nem hinném, hogy számomra erről lenne szó.
MaNcs: Egy évvel ezelőtt telefonon beszélgettünk, éppen főzéshez készülődtetek; mondtad, milyen fontos az neked. Mostanában mik fontosak?
SZÁ: A főzés mindig az. Nekem az evés nem vétel, hanem adásvétel. Bármilyen cselekedetből létrehozható egy spirituális aktus. A főzés, az evés és mindaz, ami ezzel jár, ugyancsak ebbe a szférába tartozik. Ráadásul nagyon közel van a zene és a konyha. Különböző anyagokból, különböző hangokból, különböző érzetekből kell összehozni valamit.
MaNcs: Azt is mondtad, hogy a feleséged vagy élettársad terhes.
SZÁ: Erről nem beszélünk újságban.
MaNcs: Világos; csak egy kicsit.
SZÁ: Van egy gyönyörű fiam.
MaNcs: Belopta már magát a zenédbe?
SZÁ: Hallgasd meg az Élettér című lemezt, és akkor hallod, hogy... Az az ő lemeze.
MaNcs: A cím is az övé?
SZÁ: Természetesen. De benne van még sok dolog; próbálok nyitott címeket adni a daraboknak. Élettérre sokféleképpen gondolhatunk. Igyekszem ezzel a zenével és a különböző, máshonnan érkező zenészekkel valami olyasmit valósítani meg, ami a hitemet fejezi ki. Azt, hogy van lehetőség ezen a földön szépen élni - együtt. Ez jár mostanában nagyon sokat a fejemben, és lehet, hogy a következő tíz lemeznek is Élettér lesz a címe. Élettér I., Élettér II... de azért majd próbálok mást is kitalálni.
MaNcs: Annak, hogy az Éri Pétert és a Benkő Róbertet kérted közreműködésre, a Muzsikás és a Dresch Quartet iránti régi szerelem az oka, vagy konkrétan az ő hangjukra volt szükséged?
SZÁ: A kettő igaz, együtt. A zene nagy részét nem tudtuk volna megvalósítani a Pityu vagy a Robi nélkül; nem ismerek mást, aki így játszik. És az egy nagy dolog nekem, hogy végre együtt játszhatunk, gyerekkorom óta hallgatom őket.
MaNcs: Azt hallottam, az eredendő elképzelés szerint Don Moye dobolt volna, de valahogy nem vált be.
SZÁ: Érdekes iskola volt. Moye ötvenkét éves, 1969 óta tagja az Art Ensemble of Chicagónak, és soha nem játszottak olyan zenét, amit agyonpróbáltak. Ezen a lemezen meg vannak olyan részek, amiket nagyon kellett gyakorolni, és nem akartam ebben az "újdonságban" erőltetni.
MaNcs: A népzenének és a dzsessznek is van egy csomó olyan vonása, amely megnehezíti, veszélyessé teszi úgy az ötvözésüket, mint a befogadásukat. Te ezt free dzsesszel, többféle népzene bevonásával, egy rockénekes nem feltétlenül szervülő hangjaival, illetve egy misztikus kísérőszöveggel tetézed. Nem félsz attól, hogy ez a sokféle befolyás felemészti az összetartó erőt, a hitelességet?
SZÁ: Nagyon veszélyes. Nagyon veszélyes. Állandóan ezen a kötélen táncolunk.
MaNcs: Rálátsz, vagy csak utólag derül ki?
SZÁ: Érezni kell, miközben a dolgok történnek. És ha úgy érzed, hogy valami túlságosan kilóg... a Bertrand hangját említetted például... Valahogy meg kell találni, hogy anélkül, hogy bárki frusztrált legyen... hogy mondjam, hogy mindenkinek meglegyen a maga szerepe, a maga élettere, hogy ki tudja fejezni magát. De ha valaki túlságosan frusztrált, vagy több mondanivalója van, akkor természetesen maga a zene is labilissá válik. Ez a veszély mindig fennáll, ilyen értelemben tele lehet a lemez vagy egy koncert hibákkal, de talán fontosabb, amit mondani szeretnénk, mint ahogyan mindig szól.
MaNcs: Mennyire vagy otthon Párizsban?
SZÁ: Annyira, hogy már unom. De számomra nagyon fontos, hogy ott idegen vagyok. És sikerül annak maradni.
MaNcs. Benne van a pakliban, hogy odébbállj?
SZÁ: Párizsból el fogunk költözni, de Franciaországban maradunk. Főleg a fiam miatt. Nekünk is jobb lesz, de ő a legfontosabb.
MaNcs: Falu?
SZÁ: Nem, volt arról is szó, de túl durva lenne egy ekkora változás. Leköltözünk Marseille-be. Jobbak az életviszonyok, a természet közelebb van. A tenger.
MaNcs: Tudsz magadnak lakást venni, vagy bérelni kell?
SZÁ: Bérelni kell. Nem akarok tulajdonos lenni. Nem tudom helyre tenni.
MaNcs: A sikered mit jelent példányszámban vagy pénzben?
SZÁ: Semmit. Számomra semmit. Annyit tudok, hogy elég jól mennek a lemezek; persze ilyen jellegű zenéből nem lehet sokat eladni.
MaNcs: Melóznod kell közben?
SZÁ: Most meg tudok élni a zenéből, de abszolúte nem áltatom magam hülyeségekkel, bármikor újra adódhat olyan szituáció, hogy kénytelen leszek melózni, ahogy mindig is. Még rendben van, bírom. Meglátjuk.
Marton László Távolodó
