Scarboroughi esernyők (A Little Voice készítői)

szerző
Szõnyei Tamás - Nyilvántartott
publikálva
1999/17. (04. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tudjuk egy ideje, hogy a világ filmművészetében mostanság az angolok fújják a passzátszelet. A Méregzsák, a Két angol lány és a Trainspotting jelenti a jéghegy csúcsát. A megbízható középszerből ez alkalommal Mark Herman Fújhatjuk! című filmjét kell megemlíteni. Téglaszínű házak, esőmosta utcák, lírai mélyrealizmus. Az irányzat legfrissebb darabja, a Little Voice a múlt héten került a pesti mozikba. A film készítőivel, konkrétan Mark Herman rendezővel és Brenda Blethyn színésznővel a berlini filmfesztiválon találkoztunk. A színésznő olyan, mint egy színésznő, repdes és gesztikulál, sír és nevet, nem toll, de kamera kellett volna hozzá. A rendező csöndes, úgyszólván szófukar, akár egy angol úr.

Tudjuk egy ideje, hogy a világ filmművészetében mostanság az angolok fújják a passzátszelet. A Méregzsák, a Két angol lány és a Trainspotting jelenti a jéghegy csúcsát. A megbízható középszerből ez alkalommal Mark Herman Fújhatjuk! című filmjét kell megemlíteni. Téglaszínű házak, esőmosta utcák, lírai mélyrealizmus. Az irányzat legfrissebb darabja, a Little Voice a múlt héten került a pesti mozikba. A film készítőivel, konkrétan Mark Herman rendezővel és Brenda Blethyn színésznővel a berlini filmfesztiválon találkoztunk. A színésznő olyan, mint egy színésznő, repdes és gesztikulál, sír és nevet, nem toll, de kamera kellett volna hozzá. A rendező csöndes, úgyszólván szófukar, akár egy angol úr.

Brenda Blethyn színésznő

MaNcs: Már az első tévéfilmjét is Mike Leigh-vel készítette 1980-ban, és neki köszönheti a világhírt is a Titkok és hazugságokban nyújtott főszerepért. Gondolom, nagy hatással volt magára.

Brenda Blethyn: Igen, rengeteget tanultam Mike Leigh-től. A vele való találkozás sarkalatosan változtatta meg a munkához való viszonyomat. Egész addig halálosan lusta voltam, még ha magam nem is tudtam róla. Azt hittem, az ember csak eljátssza a szerepét, aztán fárad a kasszához. Vele egészen másként volt. A csontja velejéig hatoltunk egy-egy karakternek, igyekeztünk egy személyiség minden rétegét feltárni. Tényleg, ki az az ember, akit játszom, mit érez akkor, és mit érzett régen. Mit látott, amikor kinézett egy ablakon, milyen hangokat hallott, amikor felkelt. Adott volt egy csontváz, amire hónapokon át raktuk föl az izmokat és a húst, és mikor már majdnem készen volt, akkor belehelyeztük teremtményünket a forgatókönyvbe. Már improvizálni is lehetett akár. Később másoknál, amikor megváltoztathatatlan forgatókönyvekből kellett dolgoznom, én próbáltam ugyanezen módszer szerint működni. Máig sincs ez másként. Tudni akarom, ki az az ember, aki én vagyok. Köztünk szólva, legtöbbször tudom is.

MaNcs: Saját életéből mennyit merít?

BB: Mikor hogy. Ebben az esetben nem volt könnyű. Nem ismerek egy olyan embert sem a környezetemben, aki egy kicsit is hasonlítana Marira. Az az igazság, hogy az efféle embereket, valljuk be őszintén, nagy ívben elkerüljük. Ez egy rikító, kicsit ordenáré nőszemély, bohóckodik, vicceket mesél, az én ízlésemhez képest feltétlenül vulgáris. Mintha az lenne a homlokára írva, íme, itt vagyok, vegyél észre.

MaNcs: Speciális dialektusban beszél.

BB: Igen. Itt volt egy kis kavarás. Jane (Horrocks - a szerk.) Boltonból való, az eredeti színdarab ott is játszódik. Ám Mark áthelyezte a történetet Scarboroughba, az ország másik tengerpartjára. Közben Jane megtartotta dialektusát. Én az anyját játszom, nekem is úgy kellett beszélnem. Figyeltem Jane-t, de segítséget kértem egy voice coachtól is. Nagyon kell vigyázni az akcentussal, mert ha erőlteted, az lesz a vége, hogy az akcentust magát játszod el, ami tipikus színészi hiba. Annyira együtt kell élned a dialektussal, hogy ne is gondolj rá. Ha már otthon a családoddal is tengermelléki tónusban diskurálsz, kezdheted a színészkedést.

MaNcs: Milyen változást hozott az életében a Titkok és hazugságok óriási sikere.

BB: Elsodort, mint egy szélvihar. Ráadásul be is voltam fogva a film népszerűsítési munkáiba. Akárcsak most, a világ minden részén adtam interjút. Jártam Amerikában, Skandináviában, talán még az Antarktiszon is. Ezalatt persze nem tudtam filmszerepet vállalni, az egész egy taposómalom volt. Hozott egy Golden Globe-díjat és Oscar-jelölést is. Ilyenformán, hiába is tagadnám, megérte. A legnagyobb kapuk tárultak ki előttem a film világában. Csak a harmadik filmem volt, de utána két év alatt forgattam hat filmet. Ez persze azért beszűkülés is, hiszen ebben a pillanatban csak filmajánlatokat kapok. A színházi emberek bizonyára azt gondolják, ó, Brenda most már csak a filmmel foglalkozik. Persze tévednek, de mindenkihez nem mehetek oda, hogy milyen szívesen lépnék ismét színpadra. Imádom a színházat, soha nem hagynék fel a színpadi játékkal. Úgyhogy figyelem, figyelem! Tessék engem színházi ajánlatokkal elhalmozni.

MaNcs: Látta azt a színdarabot, ami a Little Voice alapját jelentette?

BB: Igen, az egy 1992-es bemutató, kifejezetten Jane Horrocksnak írták. Jól emlékszem rá, csodálatos volt, különösen Jane. És ezt nemcsak a kötelező tiszteletkörök kényszere mondatja velem. Bár ha már a tiszteletköröknél tartunk, Mark Herman piszok jó forgatókönyvet készített. Mélyebbre vitte a szerepeket, s felmutatta a személyiségek sérüléseit is. Nagyon el akartam játszani Marit, hiszen még sohasem játszottam ennyire negatív figurát.

MaNcs: Nyilván világéletében színésznőnek készült.

BB: Még szép. Az édesanyám mesélte, hogy még járni sem tudtam, már akkor erősen hadonásztam, és mindenféle teátrális gesztusokkal követeltem kakaót. Ah, a gyerekből biztosan színész lesz, viccelődtek ilyenkor. Aztán jól rájuk száradt az egész, most járhatnak a bemutatókra. Közben meg iskola után egy irodában kezdtem dolgozni, majd elszegődtem egy bankhoz, aztán mint annyi nagy ember esetében, nekem is a vasút következett, ahonnan egy hirdetési ügynökséghez szálltam át. Itt egészen a vezér titkárnőjének remek szerepéig verekedtem fel magam. Ám 26 évesen már semmi újat nem tudtak nekem mutatni - gondoltam, én következem. Beiratkoztam a guilfordi színésziskolába, szintén mint a legnagyobbak. De nem szóltam otthon róla, féltem, hogy elzavarnak a háztól. Persze alaptalanul.

MaNcs: Járt Amerikában is.

BB: New Yorkban játszottam egy kis színpadon, ott látott Robert Redford egyik ügynöke. De nem szólt nekem egy szót sem. Csengett a telefon, s valaki azt mondta, hogy itt Robert Redford irodája beszél. Hát persze - mondtam, itt meg a brémai muzsikusok. Ide figyeljen, még viccelődhet egy félórát, de aztán Bob várja próbafelvételre. Rohanok, nyögtem, még mindig azt híve, hogy valami nagyobb szabású átverés készül. Aztán semmi perc alatt ott álltam előtte, és ő annyit mondott, Hi. Nagyon cuki volt. Viszont enyém lett a Folyó szeli ketté anyaszerepe. Máig is jóban vagyunk Bobbal. Persze van másik Amerika-élményem is, hiszen két éve, amikor először jelöltek az Oscarra, csak míg a díjkiosztó gálára vártam, három hét alatt leforgattam egy filmet, az volt a címe, hogy Music From Another Room. Nagyon bízhattak benne az alkotók, mert egyenesen videón hozták ki. Láttam hazafelé a repülőgépen, nem is volt olyan rossz. A stewardessek nagyon élvezték. Most már nincs megállás, nemrég készítettem el ugyancsak az Újvilágban egy romantikus thrillert Billy Bob Thorntonnal. Ebben decens angol nő létemre beházasodom egy déli családba. Ha majd bemutatják, újra találkozunk.

Mark Herman rendező

MaNcs: Hogyan került a kezébe a Jane Horrocks-féle darab?

Mark Herman: 1992-ben már a premierjén ott voltam. Persze eszem ágában sem volt filmet csinálni belőle. Közben a Miramax megvásárolta a jogokat. Aztán látták az én Fújhatjuk! című filmemet. A huszadik kidobott forgatókönyv után fordultak hozzám. Köztünk szólva elég lehengerlők voltak, nem nagyon tudtam nemet mondani. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy ők egy ugyanolyan filmet akartak tőlem, mint a Fújhatjuk!. Hiába mondtam, hogy azt már megcsináltam egyszer.

MaNcs: Ez volt a munka legnehezebb része?

MH: Alighanem. Azt be kell látni, hogy a színdarab titka Jane Horrocks volt. Azt kellett a vászonra vinni, ahogy a hangja megtölti a termet. Nem láttam más kigázolást, mint élőben felvenni az ő éneklését. Tudja, ez manapság nem szokás már. Ráadásul a közönség tudja jól, hogy mikor csalnak a filmkészítők. Ma már semmi sem lehetetlen, felrobbanthatjuk a Fehér Házat, még lerobbantabbá varázsolhatjuk a Vörös teret. Piszok egyszerű lett volna Jane hangját rákeverni a filmre. Mást akartam, és szerintem kifizetődött. Az egész filmnek van valami élő jellege.

MaNcs: Nagyon munkás volt?

MH: Igen, technikailag eszméletlen nehéz volt. Nagy nehezen kiagyaltam a kameramozgást, és az elkészült felvétellel is elégedett voltam, de ilyenkor Jane nem tartotta jónak az énekét. Valami sohasem stimmelt. Végül addig gyötrődtünk, míg a film 80-90 százaléka élőben lett fölvéve. Becsületünkre legyen mondva, mindig hagytunk elég időt Jane-nek a fölkészülésre. Felvettük például Judy Garlandot, aztán szünet, szünet, szünet, és akkor következett csak Shirley Bassett. A színpadon egymás után énekelte ezeket. Ugyanakkor a film örök életű. Ami a vásznon van, az már nem változik meg estéről estére, így addig kellett dolgozni, míg Jane boldognak nem érezte magát.

MaNcs: A film azért elég rendesen eltér a színdarabtól.

MH: Nézze, ez egy londoni sikerdarab. Hányan látnak egy színházi sikert? Még egy közepes filmhez képest is csak kevesen. Azt ugye maga sem gondolja komolyan, hogy egy mozinéző akár a legnagyobb élménye után is utánanéz annak, hogy az a film, amit éppen látott, pont egy színdarabból készült? Csak a szakma egy szűk része hasonlítja össze a filmet az eredeti színházi produkcióval.

MaNcs: Ewan McGregor hogy került a történetbe?

MH: Úgyszólván önként jelentkezett. Meg a gyártó is fölvette a színészek listájára. Jane régi barátja, és nagyon akart játszani vele. De ha ennyi nem lett volna elég, engem is ismert a Fújhatjuk!-ból, tehát ha nem találom ott a film kezdetekor, akkor érte küldtem volna. Ráadásul épp akkor mászott ki a Csillagok háborújából, hát ráfért egy kis angliai vakáció.

MaNcs: Milyen volt Michael Caine-nel dolgozni?

MH: Mint egy színészkirállyal. Mindig az első felvétel volt a legjobb vele. Utána romlani kezdett. Ez a legnagyobbak sajátja. Ugyanakkor pályájuk elején tartó partnerei pont fordítva voltak ezzel. Fokozatosan jöttek bele. Képzelheti, milyen volt összehozni a kettőt. Brenda a hatodikra volt igazán jó, Michael pedig a második után már szóba sem akart állni velem. Egy jelenetből azért tíz felvételnél sohasem csináltunk többet.

MaNcs: Mi igaz abból, hogy dalszövegíróként kezdte pályáját?

MH: Hát volt ilyen, de voltam én rajzfilmkészítő is. Volt egy zeneszerző haverom, ő szólt egyszer, hogy van itt néhány slágere, ugyan, írjak már szövegeket hozzá. Megmondom őszintén, azóta nem tudok lejönni a dologról. Ha megakadok egy forgatókönyv írásában, lenyomok gyorsan két slágerszöveget, aztán megy minden tovább, mint a karikacsapás. Persze a Fújhatjuk! előtt fogalmam sem volt, milyen a rezesbandák zenéje. Most meg ha lehet, még rosszabb volt a helyzet. Judy Garlanddal ki lehetett kergetni a világból. Gondoltam, ha meglátom Ózt, a nagy varázslót az utcán, hát menten bemosok neki egyet. Most már inkább meghívnám egy fagyira.

MaNcs: Mit szól az új brit film hihetetlen népszerűségéhez?

MH: Köszönöm, engem kellemesen érint. Úgyszólván otthon érzem magam a műfajban. Engem mindig az apró emberi történetek érdekeltek, ha akarnám sem tudnám felrobbantani az Eiffel-tornyot vagy a Mars nevű távoli bolygót. Ám magam is tudom pontosan, hogy a pincelépcső hanyadik fokán hűl legkellemesebbre a sör.

Nagy Elisabeth

(Berlin)

Film

Hangol a mozi

Az angol (ír, skót stb.) kis- és külvárosok lassan több film helyszíneként köszönnek vissza, mint Beverly Hills. Ezen nincs is mit csodálkozni, mivel e filmek tanúsága szerint az ott élő emberek ezerszer érdekesebbek. Ha van is Cabriójuk, azt sem a márkakereskedőnél veszik, hanem használtan, hogy aztán a film közepén zálogba adhassák, és az érte kapott pénzt elverjék a lovin. Így van ezzel Ray Say is (Michael Caine), aki piti ügynök ugyan, viszont éppen megfogta az isten lábát aktuális barátnője személyében. Mert bár az örgedő Mari (Brenda Blethyn), finoman fogalmazva, teljes gáz, de a lánya, Little Voice (Jane Horrocks) kész világszám. Miután feltehetőleg már évek óta mást sem csinál, mint a padlásszobában bakelitlemezek százait hallgatja, képes az 50-es, 60-as évekbeli dívák hangján előadni bármelyik slágerüket. A meglehetősen életidegen fruskának először persze esze ágában sincs fellépni, de mi tudjuk, az ilyesmi soha nem maradhat ennyiben.

Voltaképpen tragikusnak is felfoghatnánk a történetet, hiszen LV apja meghalt, az anyja egy szörny, aki a szeretőjével kihaszálja, hovatovább még Zelig is eszünkbe jut egy pillanatra. Pedig ez a film végre nem pipiskedik filozófiai magasságokba, sőt szentimentalizmusát sem kell mindig készpénznek venni. A hangsúly a szereplőkön van, akik egytől egyig következetes és eredeti karikatúrák. A zseniális Brenda Blethyn gyakorlatilag elviszi a filmet, részben a neki írt szövegeknek köszönhetően, amikhez ezúttal kitűnő fordítás is készült. A figurát mindannyian ismerjük, ha nem a kozmetikusunk vagy a boltos néni, akkor esetleg a szomszédasszony, a nagynénénk, legrosszabb esetben pedig a saját anyánk személyében.

Nagy kár, hogy videoklip nincs a filmhez, pedig Mari táncos magánszámai, hol a túlsúlyos szomszédasszonnyal, hol Rayjel, remek alapanyagok lennének az ilyesmihez. Little Voice fellépése is figyelemre méltó, főleg annak tudatában, hogy Jane Horrocks maga volt képes Marilyn, Marlene és Judy hangját ilyen szinten produkálni. Egyébként az egész film a legjobb értelemben nosztalgikus, ahelyett, hogy csak a lemeztársaságokat látnánk mögötte, akik szabadulni akarnak raktáron lévő készleteiktől. Valószínűleg a filmzenének is több értelme van jelen esetben, mint mondjuk kiadni a Jurassic Parkét.

Végezetül csak megjegyzem, hogy az ötletes magyar cím újabb bizonyítéka annak, hogy drágul a kreatív munkaerő - ezen viszont bosszankodjanak a nyelvőrök.

Orosz Ágnes

Little Voice, színes, feliratos, angol, 1998; rendezte: Mark Herman; fényképezte: Andy Collins; szereplők: Michael Caine, Brenda Blethyn, Ewan McGregor, Jane Horrocks; forgalmazza a Budapest Film

szerző
Szõnyei Tamás - Nyilvántartott
publikálva
1999/17. (04. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...