Eredics Gábor: Talán háromszáz család élhetett akkoriban Pomázon, Szentendrén, Budakalászon és Csobánkán, ami nem jelentett sokaságot, ugyanakkor az itteni szerb közösség nagy körültekintéssel õrizte a hagyományait. Ebben segítségére volt az ortodox valláshoz való kötõdés, másrészt az említett falvakban elfogadott, mindennapos dolognak számított, hogy az ember az anyanyelvén beszél. Megtoldva azzal a baráti gesztussal, hogy ha valaki nem tartozott a szerbek közé, de szembejött vele a szerb szomszédja, akkor úgy köszönt neki reggel, hogy dobro jutro. És viszont. Messze nem arról volt szó, amit manapság toleranciának, a másság tiszteletének neveznek. Ezekben a községekben nem elviselték egymást az emberek, hanem teljesen természetes volt, hogy az iskolában egy paddal hátrébb vagy elõbb egy sváb vagy egy szerb, egy szlovák vagy egy cigány lányka ült. Nem volt ebbõl soha probléma, így ebben a klímában izolációt sem eredményezett a saját kultúra megtartása.
MaNcs: A zenekar tagjai családi gyökerek vagy az érdeklõdésük folytán fordultak a délszláv zene felé?
EG: Igazából csak egy szerb tagja volt a zenekarnak, Nyári Iván, aki néhány évvel késõbb kivált az együttesbõl - ez az egy cserénk volt huszonöt év alatt. Véletlenen múlt, hogy belekezdtünk. Mûködött Pomázon egy fúvósegyüttes, mely a faluhoz és a zeneiskolához is kötõdött, legtöbben ott muzsikáltunk. Fõleg klasszikus repertoárt, de játszottunk különféle népzenei darabokat is. Sváb, szlovák, magyar, szerb, a szokásos. Aztán alakult egy táncegyüttes is, amelybõl megkerestek minket, így csöppentünk bele. Késõbb kiderült, nem olyan csoda, hogy akkora kedvünket leltük benne, mert sokunknak vannak efféle családi kötelékei. De az identitás vagy az anyanyelv szempontjából valójában most is csak egy szerb tagunk van, Brczán Miroszláv, aki kalászi; illetve egy horvát fiú, Horváth Zoltán, aki mohácsi sokác.
MaNcs: Miért Vujicsics Tihamért választottátok névadóul?
EG: A legközvetlenebb oka az volt, hogy Pomázon született, ahol megalakultunk. Édesapja egyházi szolgálatban volt, és õ kisgyermek korától ott élt a faluban. Miután Budapestre költözött, akkor is hazalátogatott a szerb ünnepekre, és a pomázi közösség is földijeként fogadta. Emellett a népzenekutató munkája hallatlan értékeket õrzött meg az utókornak, jóllehet inkább a zenei sokoldalúsága tette népszerûvé, A Tenkes kapitánya zenéje, az Állami Népi Együttesnek írt feldolgozásai, az Árgyélus kismadárra írt parafrázisai és még sorolhatnám sokáig. Ami igazán nagy odaadást és munkabírást igényelt, a gyûjtés és a lejegyzés, az kevésbé volt közismert. Így a szerencsétlenség után (Vujicsics Tihamér 1975-ben repülõgép-baleset áldozata lett - a szerk.) azért vettük fel a nevét, hogy a munkájának azt a részét, ami a népzene népszerûsítésére irányult, folytassuk. Amit az õ neve jelzett, az tökéletesen egybevágott azzal, amit mi is szerettünk volna.
MaNcs: A repertoárotok mekkora része örökölt gyûjtés, és mekkora része után talpaltatok magatok?
EG: Az új gyûjtéseket nézve mi nem tudtunk olyan aktívak lenni, mint Tihamér. Jártunk tanulmányúton a hajdani Jugoszláviában; Mohácson és a falunkban is gyûjtöttünk, sok olyan adatközlõvel játszottunk együtt, ami felér egy gyûjtéssel, de a mi munkánk inkább az interpretáció lett, illetve az, hogy a Tihamér által lejegyzett daloknak felkutassuk a hangfelvételét. Így jutottam el a Pécsi Rádió archívumába, aztán a Tudományos Akadémiára és a Néprajzi Múzeumba - azon vagyunk, hogy minél több korai szerb és horvát gyûjtésrõl tudjunk, és képesek legyünk rekonstruálni és közzétenni.
MaNcs: A tambura barátságosan csengõ hangja vagy pedig a dalok különbözõ alkalmakhoz kötõdése magyarázza, hogy könnyen befogadható, indulatmentes ez a zene, és inkább csak azokban a darabokban rejlik feszültség, amelyekben a fúvós hangszereké a fõbb szerep? Egyáltalán, tudatos választás ez?
EG: Ilyen értelemben nem tudatos hangszerelés következménye. A tamburazene valószínûleg azért olyan népszerû sokfelé a világban, mert valóban ilyen csengõ-bongó felhangdús, mégis nagyon érzékenyen kezelhetõ hangszer. És az a technika, ami Mohácson kikristályosodott, ehhez gazdag zenei kifejezésmódot teremt. Gyakran énekelt dallamok kíséretére és nagyon gyakran tánc kíséretére használták, így a népszerûségét az ilyen közösségi alkalmaknak is köszönheti. Ugyanakkor rengeteg zenei elemet átörökít az õsi hangszerekbõl. A duda - ami sokkal elterjedtebb, és a korai idõkben alapvetõ hangszere volt a szerb és horvát népzenének - játékmódja számtalan helyen megõrzõdött a tambura játékmódjában; miként a harmonika is szinte tudatosan õrizte a furulya, a duda és a tambura játékmódját. Egy jó harmonikás mindezt beépíti a játékába. A fúvósoknál is azt látjuk, hogy mindigátvették a korábbi hangszerek gyakorlatát. Ha egy olyan modern instrumentum szólal meg, mint a szaxofon, nem kiáltunk dzsesszt vagy Amerikát, mert olyan, mintha klarinétot hallanánk, a klarinét pedig úgy szólal meg, mintha dudát vagy kavalt hallanánk, esetleg egy töröksípot, zurnát, ha mélyebbre megyünk a Balkánban. Ez a fejlõdés legfeljebb egy szintetizátoros vagy dobgépes szerkezetben törhet meg; gondolom, arra is lesz példa, hogy elakad ez a tradíció.
MaNcs: A hetvenes években induló folkzenekarokat megosztotta az a választás, hogy az autentikus, vagy a markánsan progresszív - olykor saját szerzeményekre épülõ - elõadásmód útján haladjanak. Bennetek felmerült-e ez a kérdés?
EG: Bennünk, mint a hagyomány tiszteletét valló zenészekben, ez egyáltalán nem hasadt ketté. Az én egyéni véleményem is az, hogy a hagyományt lehetõleg abban a formában fontos õrizni, ahogy az anyanyelvet is õrizzük - egy zenei anyanyelv átadása nem szakadhat meg egy generáció oda nem figyelése miatt. Ugyanakkor az is teljesen jogos igény, hogy ezt a zenei köznyelvet saját gondolatok vagy kifejezések szolgálatába állíthassuk; elég, ha csak Bartókot említem, elképzelni sem lehet magasabb szinten ezt a dolgot. Szóval mi elfogadtuk az autonóm feldolgozás létjogosultságát, ugyanakkor - már több mint huszonöt éve - azt az utat járjuk, amit hagyományõrzõ feldolgozásnak nevezünk. Ez igazából nem nyúl bele a tradícióba, nem születnek belõle más zenei folyamatok, viszont mégis folyamatot szeretnénk létrehozni - hogy a stílus és a gondolkodásmód figyelembevételével egyetemes formát öltsenek ezek a darabok. Amelyben nincs különbség klasszikus zene, dzsessz vagy bármilyen más mûfajú megformálás között. Vulgárisan szólva: hogy legyen eleje, közepe, vége; mert akkor azok számára is élvezhetõ, akiknek ez a zenei közeg nem anyanyelve, és nemcsak zenei egzotikumként vagy különlegességként tudják befogadni, hanem meglátják benne a szépséget.
MaNcs: A Keleti szélbe hogyan csöppentetek bele?
EG: Ártatlanul kezdõdött ez a kirándulás. Michel Montanaróval, aki egy provence-i oxitán - tehát franciaországi kisebbségi - zenész, a hasonló helyzet miatt már az elsõ pillanatban szimpatizáltunk. Egy mai trubadúr, aki elõdei nyomdokain haladva sok barátot szerzett Magyarországon is. Aztán amikor a népzenei kalandozásai után új korszakába lépett, össze akarta foglalni az elmúlt idõszakot, s velünk jobbára eredeti anyagot, a Tékával magyar népzenét, Kobzos Kiss Tamással régi zenét, Szabados Györggyel pedig - mai szóhasználattal - world musicot szólaltatott meg. Így jött létre a Keleti szél produkció, melyrõl hamar kiderült, hogy nem egy korszak lezárása, hanem éppen egy új korszak nyitánya. Ebbe kapcsolódtunk bele, hiszen nem volt semmi akadálya, nálunk a Borbély Misi a dzsessztanszék vezetõje, Kálmán bátyám annak idején a Deák Big Bandben harsonázott, a Szendrõdi Feri Kovács Andorhoz járt gitározni; az, hogy az igazi hivatásunkat a népzenében találtuk meg, nem jelenti, hogy más zenéket ne szeretnénk. Ma is aktívan mûködik ez a társulat, még ha nem is lehet minden héten összerántani egy nemzetközi formációt. A Ghymes együttes képviseli a magyar színeket - kisebbségiként Szlovákiából -, mi a délszláv és a mediterrán világot, van kabil énekesnõnk, török énekesnõnk, katalán énekesünk, de a különbözõ régiókból érkezõ zenészek nagyon jól tudnak a zene nyelvén kommunikálni; a Keleti szél összeköti a kultúrákat.
MaNcs: A háború hogyan hatott az itt élõ délszláv közösségre, hogyan hatott rátok, hogyan a zenétekre?
EG: Azt rögtön sejteni lehetett, hogy a szétválás tragédiákkal lesz terhes. A korábbi állapotot pusztán a politikai akarat tartotta össze, nem pedig azoké, akiknek össze kellett volna tartaniuk.
Ma is játszottunk egy olyan tamburán, amely Erdutból való, s - mint hallottuk - a mester, aki készítette, aknára lépett, és meghalt. Attól is tartani kellett, hogy tragédia éri, akikkel kapcsolatba kerültünk.
Az itteni szerb és horvát közösség - nagyon szerencsésen - nem foglalt állást, hiszen csak egyetlen állásfoglalás létezhetett volna: tenni valamit a békességért. Ilyen értelemben nagyon nehéz volt innen azt látni, hogy mi történik abban az országban, és nagyon kevesen tudtak vele azonosulni. De ugyanez volt a helyzet a horvátoknál is, tõlünk nem nagyon lehetett az egészre rálátni.
Mi korábban vidám dallamokat játszottunk jó hangulatú koncerteken, de ez nem volt tartható attól kezdve, hogy elõttünk lebegett a szomorúságok elõjele. Aztán jöttek a hírek, és sajnos lábra kapott egy olyan sztereotip ítélet is, hogy "ebben a balkáni csetepatéban az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz". És akkor egyre aktívabban kezdtünk muzsikálni, azt akartuk, hogy a többségi nemzetnek a szerb és a horvát kultúrához kötõdõ ismereteit ne csak a médián keresztül érkezõ híranyag jellemezze; hogy halljon olyan zenéket, amelyek nem engedik a pillanatnyi szituációnak a néppel és a kultúrával való azonosítását. Akkor tûztük ismét mûsorra a Rastanak címû búcsúztatót, amit mi inkább fohászként játszunk, és azóta is játsszuk, és ahogy a kosovói eseményekrõl jönnek a hírek, úgy tûnik, még sokáig kell játszanunk.
MaNcs: Huszonöt év alatt három album; nem egy karriersztori...
EG: Nem szeretnék plagizálni: egy íróról mondták, hogy eleve csak a válogatott mûveit írta meg. Persze nem akarom a kérdés élét elütni. Azon voltunk, hogy csak azokat a számainkat vegyük lemezre, amelyeknél tényleg volt bennünk közlésvágy. A repertoár sokkal szélesebb, de vannak olyan dallamok, amelyekbõl nem alkottunk igazi koncertszámot, és ezeket nem vettük fel. Tudom, hogy bizonyos mûfajokban egy prosperáló együttesnek évente ki kell adnia valamit, de mi nem abba a vonulatba tartozunk. Másfelõl a huszonöt éves fennállás annak is következménye, hogy egymás lehetõségeit tiszteletben tartottuk. Ha valaki rövidebb-hosszabb idõre családi, munkahelyi vagy bármilyen okból kidõlt, mi nem változtattunk, hanem vártunk. Lehet, hogy ezáltal lassabban haladtunk, mégis megérte, mert így kristályosodott ki a hangzásunk.
MaNcs: Mi az, ami bentrekedt?
EG: Már csak órák kérdése, hogy a negyedik albumunk megjelenjen. Az a jubileumi emlékév, amelynek keretét Vujicsics Tihamér születésének hetvenedik és a mi fennállásunk huszonöt éves évfordulója adja, lehetõséget teremt több dolog pótlására. Igyekszünk kiadni az elsõ lemezünk CD-változatát és még kettõt - ebben a nagy lendületben magunk is érezzük, hogy a hanghordozók terén van egy kis pótolnivalónk. Így közzétennénk azokat az archív felvételeket, amelyeket sikerült restaurálni, és kottákat is tervezünk megjelentetni - találhasson végre anyagot, aki ebben a zenében akar elmélyülni. A Vujicsics-emlékfesztiválon szeretnénk egy tudományos ülésszakot rendezni, s az év második felében koncertet adni a Zeneakadémián. Ez nem presztízskérdés, ugyanakkor fontos lenne, ha ez a zenei kultúra nem csak az ifjúsági klubok számára lenne érték; Nyugat-Európában azt tapasztaltuk, hogy a klasszikus zenére irányuló fülek is megértik az egyetemes értékeit.
Marton László Távolodó
