Írónak lenni a XX. században tiszteletet ébresztő szerep volt számos helyen a világban, a filmkészítés mikrouniverzuma azonban nem tartozott ezek közé. Magyarországon, ahol a forgatókönyvek lapjait sokan csak origamikonstrukciók megalkotására használták, ez a tétel aligha igényel részletes kifejtést, de ha belegondolunk, egyéb vidékek mozisainál sem mutatkozott másnak ez a helyzet.
Az 50-es évek francia kritikusainak fáradhatatlan (és önszeretettől távolról sem mentes, hiszen nem elhanyagolható részük direktornak készült) mozgolódása miatt ugyanis az európai szakszövegekben, a közbeszédben és a gyakorlatban egyaránt végképp a rendező tölthette be a legmagasabb szentség aranyfényes pozícióját, és ezt a felfogást aztán az egomán elemek seregeinek otthont adó Hollywoodban sem volt nehéz meghonosítani - még ha ott a 70-es évek rövidke kitérőjét leszámítva a sztárszínészek és a producerek sem hiányozhattak a mozis szentháromságot ábrázoló olajképekről. Az író a szakmunkások egyike csupán, a film pedig par excellence rendezői műfaj: ennek az axiómának az elfogadásához elég, ha megnézzük, az esetek döntő többségében hogyan és milyen nevek emlegetésével csalogatják a mozikba (vagy a torrentoldalak homályzónájába) ma is a nézőket.
Visszavágó
A tévésorozatok világában azonban minden másképp van. Ez a másság húsz-huszonöt évvel ezelőtt, amikor a szériák kis túlzással egyet jelentettek a nagyipari módszerekkel elkészített, érdektelen és nagyrészt igénytelen, űrkitöltő képforgáccsal, okkal hagyott nagyjából mindenkit hidegen. Ma már azonban megragadó jelenségnek mutatja magát, hiszen a sorozatok esztétikai szempontból is a mozifilmek számottevő riválisaivá váltak.
Állításunkat, hogy a filmrendezők korunk sokszor kimagasló amerikai tévésorozataiban sem foglalják el azt a pozíciót, amit a moziban kivívtak maguknak, kétféleképpen igazolhatjuk. Egyfelől próbáljuk megnevezni az olyan, tévéképernyőkön lezajlott filmtörténeti jelentőségű pillanatok rendezőit, mint amilyen Jack és Kate képtelen találkozása volt a reptéren a Lost - Eltűntek harmadik évadjának végén, amilyen Paulie és Christopher egzisztencialista kóborlása volt a téli éjszakában a Maffiózókban, vagy amikor Jimmy McNulty és Bunk Moreland kizárólag a fuck szócska használatával festette le egy bűnügy mechanikáját helyszínelés közben a Drótban! Másfelől közelítve pedig jelentkezzen, aki stíluskritikai módszerekkel képes megállapítani, melyik Maffiózók-epizódot rendezte Peter Bogdanovich, Hollywood egyik egykori főbölénye, melyik Lost-pillanat fűződött Mario "New Jack Cinema" Van Peebles nevéhez, és mely Treme-momentumok alá kanyarította szignóját Agnieszka Holland! Csakis a szabályt megerősítő kivételekről tudunk. David Lynch nevét a Twin Peaks miatt már a zöldfülűek is fújják, és a Boardwalk Empire - Gengszterkorzó pilotepizódja is könnyedén elhelyezhető Scorsese 90 utáni, lagymatagabb korszakában - de az igazán jellemző példa mégis inkább az, hogy Quentin Tarantino kézjegyét sokkal könnyebb azon az általa dirigált Helyszínelők-epizódon felismerni, amelynél társírói feladatot is kapott, mint azon a réges-régi Vészhelyzeten, ahol csupán rendező volt.
Deadwood
A sorozatok igazi sztárjai, legfőbb kreatív elemei vagy épp vizionáriusai ugyanis nem a rendezők, hanem az írók és az úgynevezett kreátorok, vagyis azok a személyek, akik (a kortárs, illetve a múlt századi képzőművészet bizonyos példáihoz hasonlatosan, ahol a különös ideákat kieszelő fej és az anyagba öntő kéz távolról sem tartozik egyetlen testhez) az alapötletet, a hangütést, a karaktereket leteszik az asztalra. Persze kár túlbonyolítani: végeredményben írókról van szó az ő esetükben is. A rendezők, legyenek bármilyen markáns és tehetséges figurák, ebben a világban már csak igazodhatnak a kőbe vésett szabályok (számukra nyilván) nyomasztó seregéhez. A nézőnek pedig mindez a hierarchiát érintő, voltaképp gyártástechnikai részletkérdés végül is fikarcnyit sem számít, hiszen a sorozatok minőségét látványosan nem érinti ez a probléma. Vagy mégis?
Kettőt hátra
Okos, művelt, alapos, bátor, szellemes, tapasztalt, nyelvi viszony, helyismeret és lélekmérnökség szempontjából zseniálisnak nevezhető sorozatírókat könynyen meg tudunk nevezni, olyat azonban, aki a képi stílus radikális (vagy akár csak félig-meddig radikális) megújítójaként lépett volna elénk, alkalmasint egyet sem. Nem arról van szó persze, hogy a mai vezető sorozatok vizuálisan igénytelenek volnának, de ami a képeket illeti, a cél legtöbbször kimerül a történetet maximálisan megtámogató észrevétlenségben.
The Killing
S még azokban a szériákban is beérik egyszer már kieszelt ötletekkel, ahol láthatóan igény mutatkozott a markánsabb vizuális építkezésre. A nagy sötét foltokat igen bátran alkalmazó Deadwood Zsigmond Vilmos McCabe és Mrs. Miller-béli csúcsteljesítményét másolta, a sokszor igen nagy mélységélességű képekkel operáló Sírhant művek az Aranypolgárt és egymillió követőjét, az esőfelhős, szürkéskék The Killing pedig a thrillergyártás nagykönyvének David Fincher felbukkanása óta írt fejezeteiből merített, s a sor persze még egyenesen folytatható volna. A sorozatoknak nemcsak saját Eizensteinje, Godard-ja vagy Jancsója nincs, hanem Malickje, Argentója vagy Wachowski testvérei sem - és nyilván nem véletlen, hogy most kizárólag rendezők nevét soroltuk. Mindezt persze egy ideig jogosan lehetett azzal magyarázni (ahogyan ezt például Lynch is tette a képileg pedig olykor nagyon izgalmas Twin Peaks idején), hogy a tévéképernyők adottságai megkötik a képalkotók kezét. Ma viszont, amikor már számos alsó középosztálybeli család is pingpongasztal-méretű, HD-ben sugárzó felületeket bámul, ez az érv szánalmasan elégtelennek bizonyul. Szóba jöhetne még az is, hogy az elsősorban szórakoztatási céllal gyártott sorozatoknál a nézők formai bűvészkedéssel való elidegenítése a legkevésbé sem kívánatos, ám ez persze igencsak csúsztatás volna, hiszen senki sem állítja, hogy a képek forradalmárai minden egyes esetben dezorientálásban utaznak.
Ráadásul, ha belegondolunk, hogy a 90-es évek közepén mekkora élményt jelentettek a Vészhelyzet steadicamekkel létrehozott fantasztikusan hosszú snittjei, akkor nem csupán stagnálást, hanem egyértelmű visszalépést regisztrálhatunk. Mert tartsuk a mai szériákat bármennyire is nagyra, nehéz volna nem észrevenni, hogy a tévésorozatok legújabb aranykorában a mozgókép irodalmiasítását végezték el, mely folyamatnak hiába vannak egészen nagyszerű következményei is, ha közben lemondanak az újító beállítások, színkompozíciók, kameramozgások és vágástechnikai lelemények az élményt és a jelentést potenciálisan megszázszorozó hatásáról. Bizarr módon a mai amerikai tévésorozatok úgy indítottak tartalmi forradalmat, hogy közben konzervatív képi (és ami szintén megérne egy misét, elbeszéléstechnikai) fordulatot vittek véghez - és amíg ez a helyzet nem változik, továbbra is álljunk ki büszkén a mozifilmek mellett, amelyekben bár megállt pihenni mostanság a rohanó idő, a képvarázslatra, ahogyan ez az elmúlt százhúsz évben oly sokszor bizonyítást nyert, a lehetőség legalább bizonyosan megvan.
