Magyar Narancs: Amikor kiderült, hogy múzeum épül a Millenniumi Városközpontban (MagyarA beruházást kezdeményező előző kormányzat elképzelésével szemben nem a 20. század magyar művészetére korlátozódó intézmény kap helyet a Nemzeti Színház mellett épülő új múzeumban, hanem a magyar és nemzetközi, modern és kortárs anyagot kínáló budapesti Ludwig, melynek felszabaduló helyét a Nemzeti Galéria használhatja majd a Várban.Narancs, 2000. december 7.), a terv előkészítetlensége miatt felhördültek a művészettörténészek. Bocsásson meg, de nem emlékszem az ön akkori álláspontjára.
Néray Katalin: A C3-ban rendezett nyilvános vitára nem tudtam elmenni. De ha előkészítetlenségről beszélünk, akkor az is az igazsághoz tartozik, hogy Bereczky Loránddal, a Nemzeti Galéria főigazgatójával együtt tőlem is megkérdezte a minisztérium, hogy milyen kritériumai vannak egy új múzeum létesítésének. Egy utólag kissé cinikusnak mondható följegyzésben leírtuk, milyen lenne a raktár és a kiállítótér ideális aránya stb. Később kiderült, hogy mindez olyan fázisban történt, amikor már semmi hatása nem lehetett.
MN: Mert már eldőlt, hogy a 4M-et, a Modern Magyar Művészeti Múzeumot építik fel?
NK: Igen. Az ebben a groteszk, hogy száz év, a Szépművészeti Múzeum óta nem épült eleve múzeumnak tervezett múzeum Budapesten - az egész országban a Szombathelyi Képtár a másik ilyen -, tehát tulajdonképp örülni kellett volna, hogy bármilyen is a kormány, de múzeumot akar építeni. A szakma az erről szóló kommunikációt hiányolta, amikor pedig végre kiderült, miről van szó, nem értett egyet azzal, hogy a 21. században egy kizárólag a 20. századi magyar művészetre koncentráló múzeumot építsünk, miközben a Nemzeti Galérián kívül több vidéki, fővárosi képtár és múzeum is foglalkozik ezzel.
MN: De azért abban is van valami, hogy az elmúlt korszak méltó bemutatást érdemelne.
NK: Persze, ez alapvető lenne. A mi leköltözésünkkel elég sok hely fel is szabadul ahhoz, hogy a 20. századi vagy az 1945 utáni magyar művészet - amiről egyébként őszszel nyílt új állandó kiállítás a Nemzeti Galériában - reprezentatív teret kaphasson itt.
MN: Semmi használhatót nem talál a korábbi elképzelésben, amely szerint a 4M-ben közönség elé kerülhettek volna raktárakban és magángyűjteményekben lévő művek is?
NK: Először is: nem porosodnak a művek a raktárakban.
MN: Én nem beszéltem porosodásról.
NK: Másodszor: a 20. század legfontosabb, emblematikus művei ki vannak állítva Budapesten és vidéken is. Nem azt mondom, hogy a raktári anyagokban nincsenek jó művek, de az mégis inkább a második vonal. Az eredeti koncepció szerinti "ütős" kiállításhoz az új múzeum kedvéért a legfontosabb modern műveket kellett volna elvinni a Nemzeti Galériából, Pécsről, Székesfehérvárról, Szombathelyről - képzeletben lehet ilyen "best of" múzeumot csinálni, de a valóságban erre nem kerülhetett volna sor. Az általam olvasott koncepció nem használható az új múzeum szempontjából.
MN: A kormányváltás után tagja volt a bizottságnak, amely azt a feladatot kapta, hogy dolgozza ki a korábbi elképzeléstől eltérően nem a Nemzeti Galéria részeként, hanem önálló intézményként, a Ludwig bázisán létrehozandó múzeum alapkoncepcióját, amelynek gyűjtőköre nem korlátozódik a magyarokra. Mi indokolja ezt a változtatást?
NK: Ez tulajdonképpen a szakmai vita egyenes folytatása. Múzeumot gyűjtemény nélkül nem szabad alapítani, ezért amíg érvényben volt az eredeti koncepció, azt pártoltam, hogy az új múzeum a Nemzeti Galéria filiáléja legyen. A gyűjtőkör nemzetközi jellegével kapcsolatban nem szeretnék az Európai Unióval példálózni - én mindig fontosnak tartottam a nemzetközi kontextust a képzőművészetben, a 80-as években ilyen szellemben vezettem a Műcsarnokot is -, de a 21. században végképp nem lehet egy kizárólag magyar művészetre koncentráló múzeumot csinálni. Illetve lehet, de nem érdemes. Éppen ellenkezőleg, az a fontos, hogy az ország és - hadd tegyem hozzá - a régió művészetét olyan nemzetközi kontextusba helyezzük, amelyben a magyar művészet eredményeit is jobban lehet kommunikálni. A testületben, amelynek Bereczky Loránd is tagja volt, az kristályosodott ki, hogy az átköltöző Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum lehetőségeit bővítsük ki olyan irányba, hogy új funkciókat is elláthasson. A kortárs művészeti intézetek funkcióira gondolok, társművészeti eseményekre, művészetelméleti programokra, előadásokra, rezidenciaprogramra, aminek keretében művészeket hívunk meg, hogy itt dolgozzanak és hozzanak létre a múzeumban bemutatandó, esetleg eredeti vagy dokumentumformában ott is maradó alkotásokat. E funkciók csírái már ma is élnek a múzeumpedagógiai programjainkban és az első emeleti projektterem kiállításain, de anyagi és térbeli korlátok miatt elég szerény körülmények között. Ide tartozik még - és ennek kiállításokon is megmutatkoztak már a kezdetei -, hogy fokozott mértékben lesz szükség az új médiumok bevonására és ezek hozzáférhetővé tételére is. Erőteljesen nyitni kell a digitális kultúra irányába.
MN: Milyen változások várhatók a gyűjteményben, ami nyilván a pénztárca vastagságának a függvénye?
NK: Nézze, a pénztárca vastagságáról nincs fogalmunk. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt képzeljem, az új múzeumnak kétszer akkora lesz a költségvetése, mint a mostaninak, mégis nagyon remélem, hogy más dimenzióba kerül, mert különben nem nagyon lehetne komolyan venni. A tíz- vagy százezres tárgyállományú múzeumok mellett a mi gyűjteményünkben lévő mintegy 350 mű kevésnek tűnik, de ezek között nagy képek és szobrok, installációk is találhatók - értékben és méretben is jelentős mennyiség ez. Az aacheni Ludwig Alapítvány és a Ludwig házaspár által adományozott eredeti anyag 72 darabból állt, mellettük 96 műtárgy érkezett tartós letétként - utóbbi anyagban egy kevés változás bekövetkezett, néhány darabot elvittek, amikor megnyílt a pekingi nemzeti múzeumban a Ludwig-gyűjtemény, helyettük másokat kaptunk. Az elmúlt tíz évben a múzeum részben saját költségvetéséből, részben állami hozzájárulásból, részben a Ludwig Alapítvány támogatásával gyarapította a gyűjteményt, Aachenből főleg külföldi művek vásárlásához nyújtottak segítséget. Az eredeti anyag nagyjából harminc évet ölelt át, a 60-as évektől a 90-es évekig, fő hangsúlyokkal az amerikai pop- arton, hiperrealizmuson és ezek európai elágazásain, a 80-as évek tendenciáin, valamint az egykori szocialista országok, elsősorban a volt Szovjetunió nonkomformista művészetén. Ezeket kellett értelmes rendbe szerveznünk az állandó kiállításhoz. Munkatársaimmal együtt kezdettől azt tekintettem egyik fő feladatomnak, hogy a magyar művészetet ebben a kontextusban helyezzük el, s a jövőben is ezt próbáljuk folytatni. Nyugaton az anyagiak nehezítik a gyűjtést, itthon pedig az, hogy az elmúlt évtizedek legjelentősebb művei már többnyire magán- vagy közgyűjteményekben vannak. Folyamatosan gyarapítani kell a kortárs anyagot, de nem győzöm hangsúlyozni: bizonyos fontos darabokkal a történeti anyagot is bővíteni kéne.
MN: Szó volt arról, hogy a kezdeti kiállításokhoz kölcsönkapott művek a Nemzeti Galériától ide kerülnének. Ez megtörtént?
NK: Az eredeti szerződésben ez szerepelt, de végül nem kerültek ide, egy-két darab maradt csak itt letétként, mint HarasztØ István vagy Mata Attila szobra.
MN: És a művészektől letétként kapott művek?
NK: Folyamatosan próbálunk vásárolni közülük, amihez a minisztériumtól és szponzor cégektől is kaptunk segítséget.
MN: Akárhogy is, de a gyűjteménynek radikálisan gyarapodnia kellene ahhoz, hogy vonzó múzeum jöhessen létre. Mi lesz ezzel?
NK: Kissé talán naivan, de nemcsak az állami támogatásban bízom, hanem a megerősödő civil társadalom, gazdasági szféra segítségében is.
MN: Ez szép, de itt mégiscsak egy 52 milliárd forintos állami beruházás folyik, ennek része az új múzeum is, aminek virítania kellene valamivel. Laikusként úgy vélem, hogy ami a Várban látható, az új helyen kevés lesz.
NK: Tény, hogy a gyűjtemény kiegészítésre szorul, bár azt is tudni kell, hogy ami most itt látható, az csak egy része. Folyamatosan cserélgetjük az állandó kiállításon kint lévő műveket, de egy jó részük mindig raktárban van. Az új épületben több minden kerülhet majd elő.
MN: Mekkora az idei költségvetésük, mennyi jut ebből műtárgy- vásárlásra, és mennyire lenne szüksége a nagyjából kétszer ekkora intézménynek?
NK: Szakmai munkára, tehát kiállítások rendezésére, katalógusok készítésére, a gyűjtemény gyarapítására a költségvetésünk negyede, kb. 56 millió forint jut idén. Sok múzeumhoz képest, ahol tíz százalékot sem ér el a szakmai munkára jutó összeg aránya, jó helyzetben vagyunk. Vásárlásra tavaly nagyjából tízmilliót különítettünk el saját keretünkből, ami sajnos messze több, mint amennyit más múzeumok fordíthatnak kortárs művek vásárlására - egyes múzeumok egy fillért sem tudnak erre költeni -, és minden évben fölterjeszthetjük az aacheni Ludwig Stiftungnak is a vásárlási igényünket. Évente 30 millió forint minisztériumi vásárlási keret áll csaknem harminc intézmény rendelkezésére, együttesen. Nem szeretném kiásni a csatabárdot a színházi, a filmes vagy a zenei élettel, de ezek nevetséges összegek. Valószínűleg sokkal rosszabbul lobbizunk, mint ők. Senki nem kérdőjelezi meg, ha egy film 200-250 millió forintba kerül, de képzőművészeti kontextusban felhördülés fogadja ezt az összeget. Lerágott csont, de az operaház egyévi költségvetése is több, mint az összes nagy állami múzeumé együttvéve. Ezeken az arányokon változtatni kell. Tavaly összesen 26 millióból vásárolhattunk, ennyiből egyetlen világsztár egyetlen művét sem lehet megvenni.
MN: Mit tesznek azért, hogy az új múzeum ne csak a szűk szakmai közeget érdekelje, hanem minél szélesebb közönséget?
NK: Mindent elkövetünk, hogy vonzzuk a fiatalokat, a gyerekektől az egyetemistákig, ezért indítottuk el a már említett múzeumpedagógiai programokat, az irodalmi programokat és a filmklubot is. Tavasztól csütörtökönként este nyolcig nyitva leszünk, ingyenes tárlatvezetéssel. Az ilyen kezdeményezéseket kell tovább erősítenünk, és még több figyelmet fordítanunk a reklámra - ami persze részben megint pénzkérdés. És amellett, hogy - mint mondtam - az új tendenciákra, új médiumokra koncentrálunk nemzetközi viszonylatba helyezve saját művészetünket, fontos, hogy 20. századi klasszikus modern kiállításokat is rendezzünk, olyanokat, mint amelyek a Várban is tömegeket vonzottak. Szeretnék például egy Matisse-kiállítást, kapcsolatban állok a művész unokájával, meg lehet csinálni, de ez is pénz kérdése.
MN: Miután egyértelmű lett, hogy a Ludwig Múzeum költözik oda, a tervező, Zoboki Gábor végre konkrét igényeket hallhatott az intézmény vezetőjétől. Milyen változtatásokra nyílt lehetőség, habár az alapokat már lerakták?
NK: Valóban, már az utolsó utáni pillanatban jártunk, nem is lehetett mindent megcsinálni. Statikai okból például nem lehet öntött padlózata az épületnek, pedig ezt szerettem volna, így fából lesz. Viszont megkaphattuk raktárnak a három föld alatti szint egyikét, de a belmagasságát már nem növelhettük. A raktárak összterülete pillanatnyilag elegendő, de perspektivikusan kevés lesz, ha - és ezt kívánom az utódaimnak - a kívánatos mértékben gyarapszik majd a gyűjtemény. Probléma egyelőre az is, hogy kevesebb az irodatér a kelleténél. A kiállítótér három szinten körülbelül 2500 négyzetméter lesz. Itt, a Várban se sokkal kisebb, de a térbeli elrendezése ott előnyösebb. Ahhoz képest, hogy a legelső tervpályázat szerint az egész, valamivel több mint tízezer négyzetméteres épület a múzeumé lett volna - merthogy a Hagyományok Háza és a hangversenyterem csak később került a képbe -, nem is lesz olyan nagy a múzeum. Linzben akkora múzeum épül, mint itt az egész épülettömb.
MN: Miért kellett elhagyni a két rámpát, az építész kedvenc megoldásainak egyikét?
NK: Tudtommal ez nem miattunk történt, ettől nem lett nagyobb a múzeum, sőt csökkentette is a kiállítóteret, hogy a rámpák helyett belül kellett elhelyezni a lépcsőt. Igaz, máshol nyertünk némi teret. A beruházás financiális oldalába nem nagyon látok bele, de úgy tudom, pénzügyi okból részben el kellett hagyni azt a megoldást is, amely több természetes fényt is beengedett volna a legfelső szintre. Folyamatosan konzultálunk az építésszel, rengeteg részletkérdést kell még megoldanunk, a szellőzéstől a helyszíni tévéközvetítést lehetővé tevő kábelek elhelyezéséig.
MN: Mikor nyílik meg a múzeum?
NK: Ezt én is szeretném tudni. Úgy volt, hogy jövő tavaszra kész az épület, és ősszel nyílik meg, de most azt hallom, csúszik a határidő.
MN: És mi lesz a neve? A Ludwig Múzeum Budapest - Kortárs Művészeti Múzeum elnevezés borzasztó nehézkes.
NK: Valóban, de még nem találtunk jobbat. Az biztos, hogy noha jól hangzik, 4M nem lehet, mert az nem fedi a funkcióját, és az is biztos, hogy a Ludwig névnek szerepelnie kell benne. Hamar ki kellene találni egy frappáns és pontos elnevezést. Irene Ludwig és az aacheni alapítvány igazgatója áprilisban Budapestre jön megkötni az új szerződést, addigra ezt is tisztázni kéne.
Szőnyei Tamás
