Rövidfilm - A szabadság kényszere - Szentjóby Tamás: Kentaur

  • - kyt -
  • 2009. november 19.

Film

"Itt aztán fű nem terem! Megjelent az Itt aztán fű nem terem! Az ember nem földi eredetű!" - deklamálja a rikkancs a fekete-fehér presszóhodályban. "Az öreg már veszi is a kabátját. Mintha erre a pillanatra várt volna. Megy bomlasztani" - halljuk egy beszélgetés foszlányát. Bomlasztani elnyomó rendszereket szokás, a bomlasztás az elnyomók paranoiája.

Szentjóby a 60-70-es évek budapesti művészavantgárdjához tartozott, a hatóságok 1975-ben más ellenzékiekkel együtt kitessékelték az országból. A Kentaurt ugyanekkor, az elkészülte után rögtön betiltották, és most, a friss digitalizálás és az Isztambuli Biennálén történt vendégszereplése után Budapesten is a nagyközönség elé került egy estére.

A 37 perces film először viccesnek, később abszurdnak, aztán kíméletlennek tetteti magát. A kíméletlenség célpontja nem egyszerűen a nyomasztó, szürke rendszer a maga aktualitásában, hanem a szélesebb értelemben vett rabság, a világ maga, az ember monoton élete, az agyelszívó, gépies munkavégzés, mögötte pedig a lezárt, ködös láthatár. A Kentaur alapötlete, a kép és a hang elválasztása egyszerű és sokkoló. Hétköznapi, többnyire elidegenedett munkahelyi jeleneteket látunk minimális vágással, alig változó beállításokból. A gépek mellett tevékenykedők tátogásaira rámondott szöveg viszont kilép a látvány kontextusából, a munkások, tervezők, buszozó átlagemberek társadalmi állásukkal és élethelyzetükkel összeegyeztethetetlen, hol misztikusan bölcselkedő, hol valóban a rendszerre, az uralkodó ideológiára reflektáló kijelentéseket tesznek. "(...) senki érdeke nem azonos más érdekével, és különösen azéval nem, aki bebalzsamoz minket abba, hogy mi vagyunk a nép. S közben a piacon szónokolva abban reménykedik, hogy megússza a nyílt társadalom önkívületét" - "mondja" egy kapáló parasztasszony. Aztán ahogy haladunk egyik nyomasztó tömeghelyszínről a másikra, az elhangzó mondatok képtelensége észrevétlenül valami elsőre ijesztően mélyülő, nyugtalanítóan súlyosbodó, egyúttal a feloldozás reményével is kecsegtető szellemi valóságba fordul át. Egyre megrázóbb módon tárja elénk a társadalom reménytelen igazságtalanságainak tűrhetetlenségét, a nem rendszerfüggő, hanem az ember természetében gyökeredző szabadság konok kényszerét és elviselhetetlen hiányát. Eközben tovább- és továbbmozdul a párbeszédek hangvétele: irónia, ábránd, abszurditás és misztikumba hajló vízió ad hideget-meleget. De még egy lépés hátravan: amikor a záró képsorokon vak kefekötőket látunk dolgozni, és egy szép, de teljesen bemocskolódott női kéz remegve igyekszik elvégezni a rámért feladatot, majd kórusban felhangzik a búcsúdal (amely persze sohasem lehet az övék), hogy "elvándorlok, elmegyek/várnak rám a kék hegyek", egyszerre szembesülünk saját létünk béklyóival és az együttérzés imperativusából sugárzó erővel.

November 12-én bemutatta a Ludwig Múzeum.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.