És e víziónak keresve sem találni alkalmasabb keretet, mint a Faust. Az viszont meglepő, hogy a hatalom megszállottjainak szentelt tetralógia (Moloch, Taurus, A Nap) záródarabja a Hitler, Lenin és Hirohitó császár után logikailag várható Sztálint teszi meg hősének.
A főcím Goethe-adaptációt ígér, ami jogtalannak és érthetetlennek tűnik, amíg rá nem jövünk, hogy Goethe emberképének, a fausti embernek az antitézisét, jobb esetben a végóráit látjuk. A történetben a népkönyvek, Marlowe vagy Thomas Mann reminiszcenciáira ismerünk, sőt a magyar néző bónuszként még Az ember tragédiája egyes motívumait is beleláthatja. Egy biztos: Alekszandr Szokurov filmműve nem vetheti fel azt a kérdést, hogy minek kellett még egy feldolgozás, amikor 1904 óta egymás sarkára hágnak a Faustok a vásznon. Szokurov látásmódja vitathatatlanul eredeti, úgy filmnyelvében, mint gondolatiságában.
A legelső közelkép egy méretes hímtag. Egy hullához tartozik, amelynek a belei közt turkálva vagy akár a szívéig hatolva dr. Faust nem találja a lelket. A kudarc nem töri le különösebben, jó ideje nem hisz már a lélek vagy isten és a sátán létezésében, ahogy a tudományban, a csillagokban, a szerelemben és egyéb fennkölt maszlagokban sem. Nagy célok helyett már csak némi pénz feltalálását tűzi maga elé, s ez ügyben járva találkozik a zálogossal, akinél a bölcsek kövét óhajtaná forintosítani, de annak sajnos nincs piaci értéke. Ez a zálogos/uzsorás volna Mefisztó; nagy formátumú, szellemes gonosz helyett csak egy nyomorú gnóm, de nincs ezzel semmi gond abban a világban, amelyből már rég kiveszett a nagyság, korrupt, ostoba, korcs figurák, félbolondok és egészen eszelősök népesítik be, s Faust halhatatlan lelkéért sem kell gigászi küzdelmet vívni: miután stilisztikai és helyesírási javításokat eszközölt a szerződésen, minden faxni nélkül kaparja alá a nevét.
Szokurov a 19. századba helyezte át a történetet, de némiképp zavarba ejtő módon a késő középkorig vagy kora újkorig nyúl vissza vizuális utalásokért, a németalföldiek, Dürer, Altdorfer, Caspar David Friedrich tűnik fel Murnau 1926-os Faustja és a német expresszionista némafilm képeinek társaságában. A kamera mögött Bruno Delbonnel, két Jeunet-film, egy Harry Potter, újabban egy Tim Burton-vámpírmese fotográfusa. Őt dicséri, hogy mindenek ellenére a látványvilág egyáltalán nem tűnik eklektikusnak vagy zavarosnak. Nagyon is erős és egységes, ha mástól nem, hát attól, hogy a tört, torzított (döntött és megnyújtott), elmosódott vagy metszetélességű képek egyöntetűen elszürkített, fakított színekkel jelennek meg. Koszos, vedlett, lepusztult, sárba ragadt minden, mi emberi, a szépség (Margit régi alvóbabára emlékeztető szépsége) üres és megérett a bemocskolásra, még a bestiárium is az állatmesék negatív hőseiből áll. Faust ezt kiáltja, amikor beront a pokol kapuján: "Itt állok, mást nem tehetek!", hogy végül az ördögöt is elpusztítva egyedül rohanjon bele a semmibe.
És vannak történeten kívüli, de nem kevésbé hátborzongató motívumok is. Ha a producerének hinni lehet, ez a film egy nagy orosz kulturális projekt, amelynek Putyin kiemelt fontosságot tulajdonít, mert az orosz mentalitást hivatott bevezetni az európai kultúrába. Amelynek, mint naponta halljuk, és itt is színről színre láttuk, már annyi. Ízlelgessük még ezt a sort: Hitler, Lenin, Hirohitó és Faust.
A Cirko Film - Másképp Alapítvány bemutatója
