A Senki többet öregedő árverésvezetője egyszerre szenvedélyes rajongóként és cinikus profiként végzi munkáját, miközben simlis haverjával bagóért vásárolnak fel műkincseket. E petyhüdt életvitel akkor pezseg fel némileg, mikor Virgil Oldmant egy rejtélyes ifjú hölgy keresi meg öröksége felbecslésével. Eleinte vonakodó hősünk nekilát a munkának, s lassan nemcsak a pincében lelt középkori fogaskerekeknek, hanem a kastélyszobájából ki sem mozduló megbízónak is megszállottja lesz.
Tornatore filmje bár mezítlábas tételekre fut ki ("az érzelmek éppúgy hamisíthatók, mint a műtárgyak"; "minden hamisítvány rejt valami eredetit"), az aprólékos kivitelzés és az impresszív atmoszférateremtés miatt mégis dicsérhető. A szerző nemcsak szellemes (a fogaskerekekből összeálló automaton precíz metaforája a citált téziseknek), de olyan rafkósan váltja a hangulatokat és a fordulatokat, hogy nézője szinte a film végéig nem lehet biztos a végkifejletben. Geoffrey Rush pedig kiválóan mutatja meg a kiégésből a teljes kétségbeesésbe tartó dráma árnyalatait.
Az sem semmi, ahogy a Senki többet az európai magasművészetre tekint: érzelmeket elfedő külsőségek, felbecsülendő vagy épp meglovasítandó vagyontárgyak halmaza. Az életmű egynémely darabja ismeretében ez akár - meglehet tudatalatti - önvallomás is lehet.
Forgalmazza a Fórum Hungary
