Film

Sötét kaland

Ridley Scott: Prometheus

  • Greff András
  • 2012.06.23 01:00

Film

Temetni jöttem Cézárt, de szavalhatok szépet is a sírnál.

Kézenfekvőnek tűnik, hogy az utóbbihoz ihletért kutatva hátráljunk az időben bő harminc évet, de elég gyorsan világos lesz, hogy ez is csupán látszólag akadálymentes út. Mert egyfelől most már nyugodtan kijelenthető, hogy Ridley Scott gazdag rendezői pályafutásának első és egyetlen nem csupán kereskedelmileg, hanem egyéb szempontokból is kimagasló korszaka az volt, amelyikben elcsábította őt a sci-fi és a horror szirénéneke. A műfaji belépőjének számító Alien viszonylag magas helyét a zsánerpolcon korántsem csak az a figyelemre méltó hatás jelöli ki, amit a rákövetkező évtizedek filmjeire gyakorolt. Noha távolról sem ez volt az első mozi, ami előre megfontolt szándékkal egybecsúsztatta a borzalmat a nemiséggel, kevés olyan filmet ismerünk, ami alaposabban és átgondoltabban vitte volna véghez a merényletet. Ahogy a diadalmas akcióhősnők számára ajtót nyitó Ellen Ripleyt leszámítva az űrhajóscsapat tagjain keresztülrágta magát a lopakodó xenomorf halállény, úgy kebelezte be a film szinte minden motívumát a férfiszorongást a lehető legbrutálisabb módokon előcsalogató szexualitás. A fenyegetően tátongó, vaginaforma kapukon és az orális erőszakon túl a fekete csomaghoz tartozott a fején hatalmas pénisszel áldozatai után loholó monstrum, egy kegyetlenül véres, testroncsoló szülés és sokvödörnyi mennyiségben mindenféle testnedv, köztük persze egy felettébb spermára emlékeztető is, természetesen férfiarcon. Ilyen agresszívan átszexualizált képekkel szemben mindenki védtelen: lehet a viszolygás bármekkora, tágra nyílt szemünk akkor is rajta függ majd a delejező látványon, olyannyira, hogy alighanem még az is precízen elő tudja hívni tudata sötét mellékhajóiból az Alien képeit, aki 33 éve látta utoljára - rendező többet aligha kívánhat.

Csakhogy a sötéten izgalmas részletekért első- és másodsorban sem Scott volt a felelős: míg a nyálkás motívumhálót Dan O'Bannon író szőtte, a formaképzés fáradságos munkáját a hírhedten erotomán Giger végezte el. A Ridley Scott által mindehhez hozzáadott érték a kivételes arányérzék volt: a síkos, sötét terepen mozgásokat végző rendező mindig tudta, hova kell tenni a kamerát, és semmit sem engedett (verbálisan vagy másképp) túlbeszélni. Szintén nagy hatású második sci-fijéből, a ma már inkább csak a 80-as évek tömegkultúrájának neonfényes emlékműveként befogadható Szárnyas fejvadászból éppen ez, a takarékosság (és a jó színészválasztás) erénye hiányzott a masszív képépítő tehetség mellől - ahogy aztán az egyéb műfajokban készített későbbi, csak ritkán kínos és még ritkábban emlékezetes filmjeit is gyakran megbicegtette valamilyen ízlésficam, ami hol a produkció előnyére vált (Hannibal), hol meg nem (Thelma és Louise).

A három évtizeden át hűtlenül mellőzött sci-fihez való visszatérést jelentő Prometheus első harminc-negyven percében viszont nem lehet rá panasz. Nem igazán történik ekkor még semmi sem, de pont ez benne a jó - a lényeg úgyis az édesen kísérteties hangulat, ami percről percre egyre sűrűbbé válik, ahogy az idegen bolygó idegen építményében a földi élet eredete után nyomozó szkafanderes alakok csak kóborolnak és kóborolnak a mesésen fényképezett homályos terekben, ahogy egyre nyílnak az ajtók, és rétegről rétegre közelítünk az űrhagyma titokzatos belseje felé. Aztán hirtelen a nyakunkba pottyan - de nem a cafatoló idegen, hanem a didaxis, az ostobaság és a durva igénytelenség penészes kevercse.


 

Valószínűleg mindent elmond a mai Hollywood nézőkről alkotott felfogásáról, hogy egy úgynevezett nagyigényű szuperprodukciót olyan forgatókönyvvel bocsátottak útjára, aminek lapjain egyrészt annyi a lyuk, hogy golfozni lehetne rajt', másrészt egymás sarkára hágnak az abszurd butaságok. Olyan filmről beszélünk, amelyben az ájulás szélén tántorgó, vérmaszatos főhősnő, akinek a hasán akkora seb tátong, mint a Grand Canyon, úgy tud berontani társai szobájába, hogy senki sem kérdezi meg, mi történt vele, a szuperfejlett szuperemberek pedig juhászos tilinkózással indítják be futurisztikus géptermükben a hologramot - és ez tényleg csak a sárhegy csúcsa. (A tévésorozatok rajongóinak is fekete pillanat ez: a könyvért részben Damon Lindelof, a Lost egyik kreátora volt a felelős, a Drótban és a Lutherben is brillírozó Idris Elba pedig gyalázatos színészi teljesítményt nyújt az űrpilóta amúgy persze tökéletesen megíratlan szerepében.) De a szamárságokon még csak-csak túllendülnénk. A Prometheus elsősorban nem ezek miatt, hanem azért végtelenül lehangoló, mert olyan műfajban utazik (a filozofikus sci-fiében, az Űrodüsszeia és a Solaris csillagpályáján), ami határozottan parancsba adja az alkotóknak, hogy álmodjanak valami merészet, meghökkentőt, újat. Lehet baromság is, de eredeti legyen. Ehhez képest a Prometheus voltaképp ügyetlenül álcázott remake, amelyben a feszültséggyilkolás halálbiztos módszerét bevetve ugyanolyan táncrend szerint mozognak ugyanazok a figurák (igen, még az áruló robot alakja sem hiányzik a képből), mint harminc évvel ezelőtt.

Szeressük, vagy sem, aligha vitatható, hogy az eredeti Alien a maga kevéssé szofisztikált módján is hozzá tudott dalolni a hollywoodi filmkészítés legnagyobb évtizedének himnuszához egy markánsan rekedtes szólamot. Harminc évvel később a Prometheus az alkotó képzeletből csúfot űző gúnydalt zeng - rideg, kegyetlen és hamis éneket, amelyben ott lebeg az összes jelenetnél ijesztőbb ígéret: tetszik vagy sem, közeleg a folytatás.

Forgalmazza az InterCom


Neked ajánljuk

Vértelenül

A „skót darab” – így emlegetik színházi körökben Shakespeare legrövidebb és egyik legvéresebb drámáját. Átkok, balszerencse, titokzatos balesetek kötődnek mind színpadi, mind filmes adaptációihoz, és változatos rítusok, amelyekkel távol lehet tartani a balsorsot.

Angyalbőrben

A leegyszerűsítésre mindenkor hajlamos kívülálló számára úgy tetszik, az operaénekesi működés két legnagyobb kihívása: magas hangokat kiénekelni és prózában megszólalni. Merthogy mindkét esetben gyakorta észlelhető a fokozott mértékű feszültség fönt a színpadon, és a megbocsátásra rögtön kész együtt­érzés odalent a nézőtéren.

Megnyíló életek

  • Rádai Andrea

Az előadás legnagyobb részében a holokauszt-túlélő 97 éves Katona Éva, Göndör László nagymamája testetlen hangként jelenik meg, mintha ott lebegne a lelke felettünk. Ezt az érzést érdekes módon elsősorban nem a mulandóság melankóliája táplálja, hanem az előttünk megnyíló életek gazdagsága miatt érzett öröm.

Ők így csinálják

  • A szerk.

PTSD – csúnya betegség, az van nekik, szegény Fidesznek, poszttraumás stressz szindrómájuk, immár vagy negyedszázada.

Magyarország farhátra megy

  • A szerk.

A Farhát-kormány legújabb népélet-javító intézkedését rögzítő 06/2022. (01.14.) sz. korm. rend. szövege, s ez mindenképpen a dicsőségére válik, precízen kitér arra, hogy az a kereskedő, aki a rendelet valamely utasítását megszegi, milyen szankciókkal sújtható.