Az egymást vadásztársaknak szólító, büszke fegyveresek nem vadont járó, ismerő, ügyes nyomkeresők, akik türelemmel s ravaszsággal cserkészik be, majd veszélyes küzdelemben ejtik el a nemes vadat, hanem szottyadt seggű, kőgazdag európai pohosok, akik profi állványra támasztott, különlegesen pontos távcsöves puskáikkal, biztonságos távolságból lődözik le a komor bennszülöttek által föltalált s föltálalt szavannai patásállomány jó pénzért kilövésre szánt egyedeit. Az ismétlődő koreográfia szerint a bozótosban való settenkedést orgazmikus gesztusokkal kísért lövés követi, majd pózolás a véres tetemmel. Aztán teherautó jő, a vágóhídon nyúzás-belezés, majd osztozkodás: a trófeát (szarvat, fejet, bőrt) viszik a magukat Nimródnak képzelő pszeudoférfiak (és nők!), a hús a szafarit bonyolító cégé, a maradékból meg a piszkos munkát végző bennszülöttek laknak jól.
A szafari tehát magának a Földet kizsákmányoló imperializmusnak a nyilvánvaló szimbóluma, a feketéket meg sajnálni kell, mert ők nem lövöldözhetnek, és ki vannak zsákmányolva. Ezt az intellektuális erőfeszítés nélkül is dekódolható üzenetet Ulrich Seidl a szokásos (és valljuk be: kicsit már unalmas) módon vezeti elő: frontális, síkszerű képekben beszélnek a kamerába a fehér emberek, akikről nem igazán tudni, hogy valódi vadászok-e vagy az életművét egyre modorosabb filmesszékkel tovább építő rendező szócsövei. Mivel pedig lapos konyhafilozófián kívül semmi szellem nincs filmjében, Seidl az állatdögök széttrancsírozásának egyre hosszabb és véresebb képeivel próbál hatni.
Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány
