"Név: Veszelszky Béla, született Budapesten 1905. július 24-én. Tanulmányok: 1924-29; Budapesti Képzőművészeti Főiskola. Jelentős művészi kapcsolataim ebből az időből: Korniss Dezső és Kepes György. A főiskola elvégzése után nem sokkal abbahagytam a művészi munkát; 1934-1954-ig, húsz éven keresztül nem dolgoztam. Kiállítások: Egyéni kiállításom volt egy magánlakásban 1964-ben, ahol olajkép-tanulmányaimat mutattam be, és részt vettem az Építők Klubjában 1962-ben rendezett kollektív kiállításon. Lakcím: Budapest III., Váradi utca 22. A kérdőív többi pontjára feleslegesnek tartom, hogy válaszoljak, szeretném megnevezni azonban barátaimat, Korniss Dezsőt, Mezei Árpádot és Bálint Endrét; nekik köszönhetem, hogy nem maradtam egészen ismeretlen."
Körner Éva: Veszelszky Béla munkáit a halála, vagyis 1977 után kezdték felfedezni. Én az ötvenes évek óta ismertem őt. Néhány fiatal, köztük Keserű Ilona, Hencze Tamás és én, időnként meg-meglátogattuk, ő maga ez idő tájt alig hagyta el a lakását. Nagyon nehéz anyagi körülmények között éltek, 1951-ben például Korniss Dezsővel bábfejeket készítettek a Bábjátékosok Szövetségének, és később is a legkülönfélébb munkákat kellett elvállalnia, hogy egyáltalán pénzt tudjon keresni. Ha áttörésnek nem is lehet nevezni, de az utóbbi években sok minden történt, ami segíthet, hogy Veszelszky Bélát a szélesebb közönség is megismerhesse. Andrási Gábor monográfiája 1993-ban jelent meg, 1997-ben pedig kiállítottuk alkotásait a Műcsarnokban. Külföldön azonban ismeretlen.
MN: Miért olyan nehezen besorolható művész Veszelszky?
KÉ: Különlegesség ő, és ki is maradt emiatt a magyar művészettörténetből. Gondoljunk Kállai Ernő 1925-ben írt soraira - ezeket a kiállítás katalógusában is idézem -, ahol leírja, mennyire anyagelvű, vaskos a magyar művészet "lelki alkata". Kállai ezt az avantgárd idejében írta; Veszelszkytől viszont mindez teljesen idegen volt, hiszen Vajda Lajossal együtt pontosan ebből az anyagelvűségből törtek ki. Transzcendens módon fogalmazott, s emiatt szinte teljesen egyedülálló volt, különcnek tartották, aki csigaházban él. A műveiben egy egész világ mozog. A gondolkodásában megjelenő képek azért voltak olyan fontosak számára, mert bennük egy sokkal tágabb valóság nyílt meg. Veszelszky egy ablakon át nézett kifele, s mindig újabb és újabb képek jelentek meg előtte. Meglátta, ami mások számára láthatatlan maradt. Azt érezte meg, hogy ő egy szemcse a világmindenségben, és az a feladata, hogy a világmindenségből kiemeljen dolgokat, hogy láthatóvá, érzékelhetővé tegye azokat. Gondolkodására nagymértékben hatottak Schmitt Jenő Henrik gnosztikus tanai, melyek azután Kepes Ferenc közvetítésével éltek tovább. Schmitt kiindulópontja az volt, hogy a világ teremtője a gondolat, az eszme; a világ felelős személyisége maga az ember, vagyis az ember teremti a világot; a világ elsősorban gondolat, de a gondolaton belül, illetve ezzel egyesülve érzéki valóság is. "A régi próféták helyét a modern művész foglalja el" - tette hozzá Kepes Ferenc. Veszelszky ennek akart megfelelni.
MN: A külső és a belső világ kapcsolatát talán segít megérteni két anekdotaszerű mozzanat Veszelszky életéből: a gyárkémény és a gödör története...
KÉ: Amikor a Pusztaszeri úton laktak, olcsón megvették a szomszédos telket, és Veszelszky itt kezdte ásni a Gödröt - azt a helyet, ahol védetten szemlélhette a csillagokat, és gondolkodhatott, meditálhatott, elrejtőzhetett, talán kapcsolatot is teremthetett ég és föld között. Amikor innen el kellett költözniük, a telken még az utolsó pillanatban elégette a félbemaradt képeit. Az új óbudai lakás ablakából kinézve egy időre még sikerült fogódzkodót találnia a külvilágban: amit számára a korábbi lakása ablakából szemlélve a templomtorony jelentett - vagyis a vertikális motívum, a tengely -, az a Váradi utcai ablakból nézve a dohánygyár kéménye volt. Egy napon azonban a kéményt felrobbantották, és Veszelszky ezután nem festett többé tájképet. A tájkép kifejezést persze jobb híján használjuk, hiszen egynémely közülük visszavezethető konkrét motívumokra, más részük viszont - akkor is, ha Veszelszky mindig a külső világ látványából indult ki - nem utal felismerhetően az eredetileg látottra. A tájképek után festett önarcképein óriási vívódás érezhető: küzdött, hogy megragadja a szellemi világot, de nem tudta megragadni; küzdött azzal, hogy anyagi lény. Borzalmasan érdekelte a bűn kérdése, az, hogy a bűnt a teljes tisztaságtól alig valami választja el. A bűn és a világosság harca dúlt benne. A képein érzékelhető, hogy számára a festék az anyagi világhoz áll közelebb: ahol kivilágosodik a kép, a szellemnek adott több esélyt. A halála előtt festett képeken alig van már festék, teljesen kitisztulnak.
Fehéri György
Berlin, Collegium Hungaricum, megtekinthető 2004. január 30-ig
