Az ötvenes évek elején szinte berobbant az osztrák művészeti szcénába. A konzervatív közönség polgárpukkasztásnak tartotta koromfekete képeit, s amikor mások alkotásaiba is belefestett, egyenesen bűnözőnek vélték. Ma a világ egyik legizgalmasabb képzőművészének számít, aki 75 éves korára is meg tudta őrizni fenegyerekségét.
Magyar Narancs: Amikor 19 évesen úgyszólván egyik napról a másikra bekerült az akkori osztrák művészvilág közepébe, mit gondolt a kortársairól, akikétől nagyon is eltérő művészeti alkotásokkal jelentkezett?
Arnulf Rainer: Mindig is az extrém dolgok érdekeltek, és akkor éppen a misztikus irodalom hatása alá kerülve éltem az életemet. Nemcsak a katolikus, hanem a hindu és a buddhista miszticizmus is foglalkoztatott. Amikor ilyen szellemi állapotban bekerültem az akkori művészkörökbe, azt hiszem, a legtöbben teljesen őrültnek tartottak, és én magam sem igazán tudtam, hogy mit is akarok valójában. Megpróbáltam különböző magyarázatokat keresni az akkori viselkedésemre, hogy bebizonyíthassam, nem vagyok bolond.
MN: Ha jól tudom, egyetlen napot bírt ki a képzőművészeti főiskolán, ahová pedig simán felvették. Mi a magyarázat erre?
AR: Akkoriban a művészetoktatás alapszemlélete még mindig arra épült, amit a Harmadik Birodalomban kialakítottak, noha látszottak halvány törekvések a modernizálásra. Számomra az akkor befutottnak tartott emberek a múltat képviselték, és nem éreztem semmiféle kapcsolódási pontot köztem és köztük. 'szintén szólva arra is ráébredtem, hogy az én szememben ezek a "nagy művészek" egyáltalán nem nagyok és nem is jelentősek. Mindez 19-2o éves korom körül történt, utólag egyértelműen kiderült, hogy nekem volt igazam. Mára ezek elfeledett művészek, és azt is nyugodtan ki merem mondani, hogy én már akkor jobb voltam, mint ők, csak ezt senki sem hitte el nekem.
MN: Igaz-e, hogy először építésznek készült? Valahol azt olvastam, hogy különösen a magas épületek iránt érdeklődött, amikor az építészettel kapcsolatba került. Mi volt ennek a hátterében?
AR: A szüleim azt mondták, hogy a festő az nem foglalkozás, ilyesmiről tegyek le minél hamarabb, hiszen abból nem lehet megélni. Én ugyan magyaráztam nekik, hogy úgy, ahogy Van Gogh, majd én is átverekszem magam a művészet útvesztőin, de ők ebben egyáltalán nem bíztak, és mindenáron arra kényszerítettek, hogy valamiféle kézművességet próbáljak megtanulni. Legyek fotográfus vagy építész, vagy valami ehhez hasonló. Kényszerből választottam az építészetet. Így kerültem a műszaki középiskolába, és az első alkalmakkor azonnal meg akartam valósítani gyerekkori álmomat, hogy végre Ausztriában is legyenek felhőkarcolók. Mivel azonban nemigen sikerült megbirkóznom a tanulás kényszerével - bár rendkívül tehetséges gyerek voltam -, egy idő után magántanuló lettem, és otthon, autodidakta módon tanultam meg a kötelező tudnivalókat. Az így szerzett tapasztalatom, hogy én meg tudok és meg is akarok tanulni mindent, ami érdekel, de csakis a saját ritmusom szerint, alapvetően meghatározta az egész életemet. Máig folyamatosan tanulok, és úgy érzem, az intenzitása sem csökkent annak, ahogyan magamba szívom az újabb és újabb dolgokat.
MN: Azt mondja, nagyon tehetséges volt. Miben?
AR: Mindenekelőtt a rajztehetségem volt figyelemre méltó. Festéssel akkoriban még nem nagyon foglalkoztam, de a grafikáim igazán nagy elismerést váltottak ki a környezetemből. Aztán a pszichológia és a filozófia iránti érdeklődésem is erősebb volt a társaiménál, különösen az extremitások, és ahogy már említettem, a misztika ragadták meg a fantáziámat, ezért aztán minden vonatkozó irodalmat elolvastam, és az így szerzett tudásomat is beépítettem a rajzaimba.
MN: A misztika ebben az esetben mit jelentett?
AR: A spanyol miszticizmus, azon belül Johannes von Greuz írásai érdekeltek különösen. ' a sötét éjszakát elemezte misztikai eszközökkel. Olyan erősen hatott rám, hogy ekkor kezdtem el megfesteni a sötét képeimet, amelyek lassan elnyelték a körülöttünk lévő világot, és így egyre sötétebbé váltak.
MN: Mennyiben állt mindez kapcsolatban a vallásossággal vagy egyáltalán a valláshoz való viszonyával?
AR: Nem nevelkedtem vallásos családban, ugyanakkor a legkülönbözőbb vallások mindig is nagyon erősen foglalkoztattak. A hatvanas években megismerkedtem egy magas rangú egyházi emberrel, aki nagy tiszteletnek örvendett a katolikus egyházon belül is és az akkori entellektüelek körében is. Váratlan fordulattal nyitott egy galériát, kifejezetten az avantgárd művészet számára. Mondanom sem kell, menynyire szokatlan dolog volt ez az idő tájt. Nagyon komolyan elkötelezte magát az akkori kortárs művészet mellett, és rám is hatott. Igaz, hogy nem értett mindenben egyet az én miszticizmussal kapcsolatos interpretációimmal, sőt a valláshoz való viszonyunk sem volt azonos, de sokat vitatkoztunk, és azt hiszem, kölcsönösen nagy hatással voltunk egymásra. Az akkori Ausztriában nagyon kevés híve volt a modern művészetnek, így aztán a hozzám hasonlókat csodabogárnak tekintették. Engem egyre inkább foglalkoztatott maga a művészet, kezdetben a szürrealisták izgattak, André Bretont olvastam és Párizsba készültem. Valamilyen közvetett módon meghívást kaptam a költő Paul Celanhoz, aki akkor Párizsban élt, és még egyáltalán nem ismerte őt a világ. ' segített nekem abban, hogy eljussak személyesen André Bretonhoz, amely találkozás igen meghatározó volt számomra, de talán Celan még nála is erősebben hatott rám. Amikor meglátogattam, éppen a híres román filozófus, Cioran A bukás című könyvét fordította, rengeteget beszélgettünk az akkorra kialakult politikai helyzetről, a háború következményeiről és arról, hogy miféle jövője lehet Európának.
MN: Nem merült fel, hogy Párizsban marad?
AR: Nem, ez szóba sem jöhetett, mert Párizsban nem voltak igazán kapcsolataim, nem tudtam a nyelvet, nem mertem volna nekivágni egy ennyire bizonytalan életnek, ehelyett Németországba mentem, ahol igen jól vették már ekkor is a munkáimat, pedig még csak huszonkét éves voltam. De annak ellenére, hogy Frankfurtban és Stuttgartban keresett művésznek számítottam, nem akartam elköltözni Ausztriából. A szüleimnek volt egy szép nagy házuk Bécstől délre, és ahogy az oroszok kimentek Ausztriából, én vehettem birtokba ezt a házat. Valójában akkor is egészen jó életem volt, amikor a lakosság nagy része még nyomorgott.
MN: Azért érdekes, amit mond, mert mindeközben igen pesszimista műveket alkotott. A munkáinak egy részében talált tárgyak torzításával, eltüntetésével, megrongálásával volt elfoglalva. Erre mi a magyarázat?
AR: Félreértés azt gondolni, hogy bármiféle konceptuális hátterük lett volna az akkor készült alkotásaimnak. Egyszerűen arról volt szó, hogy nagyon drágán és nagyon nehezen lehetett csak hozzájutni festővászonhoz, ezért aztán rendszeresen kijártam az ócskapiacra, ahol összevásároltam a legolcsóbb és legrondább képeket, hogy fel tudjam használni a vásznat valami saját alkotásra. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen képre festem rá az újat. Így alakult ki az a festési módszerem, amelyet azóta "átfestésekként" tartanak számon, és amellyel igen nagy sikert arattam.
MN: Miféle szempontok szerint válogatta az átfestendő képeket?
AR: Csak az olcsóságuk számított. Az öregemberportré olcsóbb volt a fiatal nő portréjánál, ezért aztán jó néhány öregembert vásároltam. Kezdetben egyáltalán nem volt meg bennem a tisztelet mások alkotásai iránt, legyenek azok jók vagy rosszak. Kizárólag eszköznek használtam a képeket. Később aztán érdekelni kezdett, hogy egy-egy mások által kialakított gondolat hogyan válik a sajátommá. És csak lassan alakult ki bennem az empátia mások munkái iránt.
MN: Mikor és minek a hatására érezte azt, hogy a fekete korszaka véget ért, hogy a világ kiszínesedett, és hogy a vidámabb, izgalmasabb látványt akarja megfogalmazni a sötét helyett?
AR: Ez is lassan történt. Véletlenszerűen olyan pszichiáterekkel hozott össze a sors, akik LSD-vel és más hallucinogén anyagokkal kísérleteztek. Akkor még nem volt tilos az ilyesmi, és ez a kutatás arra irányult, hogy vajon a művészeti gondolkodást hogyan befolyásolják a hallucinogén szerek, hogy ilyen módon közelebb jussanak a pszichózis kialakulásának megismeréséhez.
MN: Veszélyes játéknak tűnikÉ
AR: Nem volt igazán veszélyes, mert arra vigyáztak, hogy ne szokjunk rá, és különben is nagyon szigorúan kontrolláltak mindent. Én viszont nagyon hamar rádöbbentem, hogy a szerek hatására egyáltalán nem megy a munka, miközben érzékeltem, hogy valamiféle új fantáziaforráshoz vezet el ez a mesterséges állapot. Ez a felismerés nagyon felizgatott, különösen a tudat, hogy létezik egy olyan világ a saját agyamon belül, amelyről korábban semmit sem tudtam, és amit elő lehet varázsolni. A pszichiáterek számára kimutatott negatív hatás, tehát hogy kábulatban nem lehet rendesen dolgozni, az én számomra új izgalmakat hozott. Így kezdődött el az a periódus, amelyből a színesebb képeim származnak.
MN: Ekkortájt vette maga mellé a majmot is, hogy együtt fessenek?
AR: Ez nem volt ilyen egyszerű. Az történt, hogy régóta kerestem magamnak egy olyan partnert, akivel a festés közben dialógust folytathatok mind konkrét, mind pedig művészi értelemben. Dieter Rothtal, egy igen híres kollégámmal sikerült is elindítanunk a párbeszédet, de mivel nem mindig tudott jelen lenni, amikor pedig szükségem lett volna rá, arra gondoltam, hogy talán egy majom is helyettesíthetné Dieter Rothot. Nem volt könnyű, mert a majom eleinte nem akart rólam tudomást venni, s mivel "főfoglalkozású művészmajmokkal" próbálkoztam, igen nehezen sikerült átállítanom őket arra, hogy az utasításaimat kövessék. Azt gondoltam, hogy talán sikerülni fog a kísérlet, hogy először a majom festi meg a saját ötleteit, én pedig az ő hatására festem meg a képemet, azután fordítva. De sajnos a második verzió egyáltalán nem működött.
MN: Azért mégiscsak létrejöttek újfajta alkotások.
AR: Igen, ez igaz, sőt olyannyira, hogy egy nagyon fontos felismeréssel lettem gazdagabb. Nevezetesen, hogy a maszatolás is lehet művészi alkotás, sőt esztétikailag kielégítő mű. Az is világossá vált, hogy a majomnak is vannak vágyképei, és azokat némileg meg is tudja fogalmazni a festék és ecset segítségével. Ezek után alaposabban kezdett el foglalkoztatni a szellemi fogyatékosság fogalma, ugyanis az volt a feltételezésem, hogy a művészi alkotás képessége valamelyest rokonságot mutat azokkal a kezdetleges agytevékenységekkel, amelyek a szellemi fogya-tékosok fejében zajlanak. Ebben a kutatásban is segítségemre voltak a pszichiáter barátaim.
MN: Az ön nevét sokan Freud nevével hozzák kapcsolatba. Jogosan?
AR: Talán annyiban igen, hogy miután 18 évesen elolvastam Freud álomfejtésről szóló munkáját, arra döbbentem rá, hogy minden, amiről írt, az addigi korlátok eltüntetésére irányult. Pontosan úgy, ahogy a modern művészetben, az ő lélektani tevékenységével is sikerült részben feloldani a tabukat. Legyen az az erotika, a szexualitás, az emberi kapcsolatok szövevényes volta vagy a vágyaink felismerése és rögzítése. Freuddal egyetértve, mint az utókor képviselője, én is fontosnak tartottam deklarálni az emberi szabadság lényegét.
MN: Emiatt került egyszer majdnem börtönbe?
AR: Ez egy Németországban szervezett akció alkalmával történt a hatvanas évek elején, amikor egy ünnepélyes díjkiosztáskor a szép, fiatal grafikus művésznő képéhez egyenesen odamentem, és látványosan összefestettem a díjazott alkotást. Azt hitték, hogy ez valamiféle politikai demonstráció, amelyet az újnácik szerveztek. Amikor aztán kiderült, hogy szó sincs semmiféle politikai ügyről, mindössze egy őrült akcionista művész alkotásként előadott művét nézték annak, akkor 24 óra után kiengedtek a letartóztatásból. Ezek az akciók - a hatvanas években - a fantáziaszabadságról, a művészeti véleménykifejezés határainak végleges eltörléséről szóltak, miközben persze a kor szelleme is erősen hatott ránk, amikor a fiatalságunkat kívántuk deklarálni lépten-nyomon.
MN: Jól gondolom, hogy bizonyos szinten szükségük is volt erre az említett harcra, tehát szándékosan provokálták a környezetüket?
AR: A művész nem elégedhet meg azzal, ha kizárólag beszorított keretek között, kiállítási csarnokokban békésen bemutatja a bekeretezett alkotásait. Időről időre szüksége van drasztikus visszajelzésekre. Különben is, az az időszak alkalmas volt a figyelemfelkeltés különleges módjaira.
MN: A mai időszak nem alkalmas az ilyes-mire?
AR: Ma már ennek nem lenne igazi jelentő-sége, hiszen a mai művészgeneráció minden egyes tagja sokkal extrémebb megformálásokban hisz, mint mi annak idején. Az ember már nem igyekszik mindenáron erőszakkal magára vonni a figyelmet, hanem inkább arra koncentrál, hogy kedve szerint azt és úgy fejezze ki, ahogy jónak látja. Nincs kedvem a mai fiatal művészekkel ilyen tekintetben felvenni a versenyt, nem is tudnám, hiszen nekem már nem állnak rendelkezésemre azok a fejlett technikai eszközök, amelyeket ők használnak. Én egy egyszerű festőművész vagyok, aki régimódi módszerekkel hozza létre az alkotásait.
MN: Kicsit keserűnek hangzanak ezek a mondatokÉ
AR: Nincsen ebben semmi keserűség, egyszerűen csak annak a tudomásulvétele, hogy sem a technikai tehetségem, sem az az igényem nincsen meg, ami a video- és komputerművészet feltétele, hogy teamben dolgozzam, másokkal együtt. Én magamnak való alkotó vagyok, csak úgy tudok dolgozni, ha tökéletesen egyedül lehetek.
