A boldogság színe harmadik egész estés nagyjátékfilmje. A napjaink Budapestjén játszódó epizodikus szerkesztésű opus történetei az egyes szereplőkön keresztül kapcsolódnak egymáshoz. A hősök között akad újságíró, orvos, buszsofőr, mosodás, művész, helyi lakos és bevándorló egyaránt. Egyben azonban mindannyian megegyeznek: társadalmi helyzettől, nemtől, fajtól, kortól függetlenül a boldogságot keresik.
Pacskovszky József: A filmünk a környezetemben élő emberekről szól, a barátaimról, az ismerőseimről. Az ő történeteiket gyúrtam egybe. A történetek többsége valós, de az életből merített dolgok is a fikció irányába módosultak. Nagyon kevés ember ismerhet rá magára a szereplőkben, cserélgettem a motívumokat, nem teljesen egyértelműek a megfeleltetések. Egész más látni valamit egy megkonstruált filmben, mint az élet szétfolyó valóságában. Az én életemből is szerepel egy-két motívum.
MN: Rákérdezhetek ezekre?
PJ: Nem szívesen válaszolok erre a kérdésre. A magánéletem ott kezdődik, ahol becsukom az ajtót. A filmem is a bezárt ajtók mögötti történeteket dolgozza fel. Azok az emberek, akik A boldogság színében szerepelnek, az életem részét képezik - a színészekkel laktam együtt a kollégiumban, a színészházban, dolgoztam velük színházban, más filmekben. Ezek a kapcsolataim nagyjából benne vannak a történetben. Két fő szál van a filmben - az egyik, a magyar-francia házaspár (Györgyi Anna, Eric Desfosses) története, a másik pedig azé az orvosé (Rátóti Zoltán), aki nem akar megnősülni. ` valamennyire én vagyok. Felnőtt fejjel mint a tűztől, úgy féltem a házasságtól, húztam-halasztottam, amíg lehetett. Most van egy hároméves kisfiam, a filmben szereplő házaspár gyermeke, Bori talán az ő transzformációja is. Úgy látom, hogy a szülőszerepre ugyanúgy fel kellene készülnünk, mint a többi szerepre. Nem olyan könnyű ez és magától értetődő, mint azt a többség hiszi, még akkor sem, ha ösztönből az ember sok mindent megold. Nagy kérdés, hogy tudunk-e elég jó szülők lenni. A filmből úgy tűnik, hogy nem, ez a kislány jelen van, de az anyja meg az apja más problémákkal küszködik, az apát a szeretője foglalkoztatja, az anyát meg a kielégítetlensége. Borit elviszik az óvodába, de nem azon van a hangsúly, hogy ott hogyan érezte magát, hanem azon, hogy kivel találkoztak útközben. A gyerek mellesleg van jelen az életükben. Azt látom, hogy kevés ember szeme csillan fel mostanában, ha a gyermekéről beszél. Ez komoly probléma - a gyerekek így nőnek fel, kevés a kapaszkodójuk. Mára már szülőként az is eredmény, ha a gyerekünk nem iszik és nem drogozik. Drága az élet, és még drágább megvásárolni azt az időt, amiben boldoggá tehetjük magunkat.
MN: Mégsem a tragikus hangvétel jellemzi elsősorban a filmet.
PJ: A boldogság színe könnyed, franciás mozi, sokkal inkább mese, de a meséknek is megvan a maguk igazsága. Szépen esik a hó bennük, világít a lámpafény, de ez nem feltétlenül megy a gondolatiság rovására. A filmben szeretem jól érezni magam. Készíthettünk volna egy komor színekkel felfestett, fekete-fehér tablót is, de szeretem az embereket, ezért melegebb színekkel próbáltam megrajzolni őket.
MN: Több társadalmi réteget ábrázol a mozijában - bevándorlókat, értelmiségieket, művészeket, munkásokat. Egy kritikusa mégis azt kifogásolta, hogy nem napjaink Budapestje az, ami megjelenik a vásznon.
PJ: A kritikákat sosem olvasom el. Egyébként szerintem ez is Budapest, személyesen ismerem a szereplőimet. Hogy a film városa színesebb, mint a mai főváros, és hogy a szereplők nem olyan durván beszélnek, ez igaz, de ez azért van, mert másképp akartam elmondani a történetüket. E film kapcsán ugyanis fontosnak tartom a stilizációt. Ez egy tabló, egy csoportkép, akár egy kerület lakosai is lehetnének a szereplők. Az arab mosodásban, a fekete buszsofőr alakjában van számomra valami groteszk, a sorsukban pedig valami poétikus vonás. Filmesként az egyes szereplőknek nem a szociológiai és a gazdasági háttere érdekel, hanem a helyzetük bizarrsága - az például, hogy egy fekete buszsofőr jobban ismeri a magyar történelmet és irodalmat, mint az, aki itt született.
MN: Fontos, hogy a figurái szerethetőek legyenek?
PJ: Én szeretem őket, és szeretném, ha szeretnék őket. Jobb sorsra érdemes embereknek tartom a hőseimet. Sosem érdekeltek az eleve vesztes emberek, sokkal jobban foglalkoztat a küzdelem. Amikor valaki, bár nem megy neki, azért próbálkozik. A szereplőim keresik a boldog pillanatokat, de nemcsak a környezetükben, hanem önmagukban is rengeteg akadállyal kell szembenézniük. Mi kívülről tudunk derülni azon, hogy hogyan vergődnek, de ők nem látnak rá a helyzetükre, ettől lett a filmnek tragikomikus jellege.
MN: Ez a harmadik nagyjátékfilmje, és mind a háromban (Esti Kornél csodálatos utazása, A mi szerelmünk, A boldogság színe - a szerk.) a film végén a szereplők a tengerhez jutnak el.
PJ: Ezen én is meglepődtem, nem volt részemről tudatos a döntés. Gondolom, ez Francois Truffaut Négyszáz csapás című filmjének a hatása. Szeretem a tengert - vonz a titokzatossága, a megfoghatatlansága. Mondják, Magyarország azért olyan depressziós vidék, mert nincs tengere. Ebben lehet némi igazság - egy hajós nép mindig bátrabban vágott neki a világnak. A filmemben a boldogság színe a kék, ami nem mondható igazán a természet színének. A valóság nyersebb, földszínűbb, zöldes, barnás - nem véletlen, hogy a dokumentumfilmeket sokszor fekete-fehérben forgatják. Csak a víz, ami megfoghatatlan és a levegő, ami légies, látszódik kéknek. Mind a kettőt előszeretettel emlegetik a boldogság metaforáiként, hiszen általuk tudunk elszakadni a földtől, a realitásoktól.
Hungler Tímea
