Kulturális bacilusgazdák vagyunk, körülöttünk mémek és gének, valamint vírusok - új könyve megjelenése alkalmából beszélgettünk a szerzővel.
Sebők Zoltán: Ha influenzavírust kapok, vagy bedöglik a számítógépem, én is negatív konnotációt társítok a virulencia fogalmához. A biológiában elfogadott nézet, hogy a vírus nagyon parányi lény, amely 10-15, maximum 500 génből áll. Nincs önálló anyagcseréje, ezért kénytelen rákapaszkodni egy másik szervezetre, egy sejtre, ahol a túlélése érdekében kiadja a "másolj le!" parancsot. Alapvetően a számítógépvírus sem különbözik ettől. A vírusok élősködők, paraziták, csakhogy a parazitizmus, az élősködés, a vírusos jelleg a számítástechnikában és a biológiában egyaránt csupán fokozatiság kérdése. Elvégre az elefánt génje is tartalmazza a "másolj le!" programot, csak egy nagy, elefántnyi kitérővel: ha az elefánt történetesen fiú, bizony előbb-utóbb csajozni kezd, hogy az alapvető parancsot megvalósíthassa. A vírusos és a nem vírusos program nem gyökeresen ellentéte egymásnak - a választóvonalat szinte lehetetlen meghúzni közöttük. A számítógépes vírusok esetében is vannak olyan "másolj le!" programok, melyek nem okoznak semmilyen kárt, sőt hasznosak is lehetnek.
MN: A posztmodern teoretikus, Jean Baudrillard, akinek a víruselméletét ön fordította magyarra, azt mondja, hogy a vírusok felbukkanása mindig valamiféle nagyobb katasztrófától menti meg az emberiséget - az AIDS megjelenése pl. gátat szab a promiszkuitásnak.
SZ: Baudrillard szerint minden túlintegrált rendszerben automatikusan megjelennek a vírusok. Ez a szöveg, amit említett, 1988-ban keletkezett, és akkor még maga a szerző sem tudta, hogy a számítógépes vírusokat emberek programozzák, s nem véletlenszerűen bukkannak fel. Baudrillard azt állítja, hogy amíg organikus testek, organikus kultúrák léteznek, addig megvan a megfelelő immunitás a vírusokkal szemben, holott a biológiában nyilvánvaló, hogy a vírusok megjelenésének egyenesen előfeltétele az "organikus testek", az önálló anyagcserével rendelkező szervezetek létezése. Mert különben vajon mi a csudán élősködnének? Ami az AIDS vírusát illeti, a szakértők máig tanácstalanok a tekintetben, hogy vajon létezett-e már az ókorban is. Abban viszont feltűnő az egyetértés, hogy a vírus mindig is a szó semleges értelmében vett evolúció rendkívül fontos motorja volt.
MN: A legszembetűnőbben a tömegkultúra elmevírusai fertőznek: a slágerek, a reklámok vagy a divat.
SZ: A memetikusok akkor szokták használni a vírusmetaforát, ha valami indokolatlanul nagy mennyiségben terjed el. Erős mém pl. a fordítva viselt baseballsapka. Ha megkérdeznénk azokat, akik így hordják ezt a ruhadarabot, zömmel nem is tudnának válaszolni a kérdésre, hogy vajon miért. Ez is egy jellegzetes tünete a sikeresen fertőző mémeknek: csak végrehajtom a "másolj le!" programot, de nem tudom, miért. Vagy képzeljünk el egy embert, aki komolyzenei műveltséggel bír, szereti Bachot, mégis folyton azon kapja magát, hogy egy primitív slágert dúdolgat, amit a rádióban hallott. De a magaskultúrának ugyanígy megvannak a maga fertőző mémjei. Ludwig Wittgenstein filozófusról például mi jut az eszébe?
MN: "Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell."
SZ: Pontosan. De értjük mi ezt a mondatot, miközben folyton-folyvást idézgetjük? És tényleg olyannyira jellemző lenne arra a Wittgensteinre, aki ráadásul a munkássága második felében pont arról próbált meg igen hosszasan beszélni, amiről idézett mondata szerint hallgatni kell? Teljesen ésszerűtlen a gondolat, mondhatni, hülyeség, mégis terjed, és még azt sem lehet mondani, hogy a tudatlan néptömegek körében. Ezek a mondatok olyan sémák, amelyekről nem tudjuk pontosan, igazak-e, mit jelentenek, hasznosak-e számunkra. Ez mind tipikus példa a virális jellegre. A borsóleves bizonyos elkészítési módja is mém, de ebben az esetben nem vetődik fel a kérdés, miért is terjedhetett el. Elterjedt, mert finom. Viszont a memetikusokat sokkal inkább izgatják azok a kulturális megnyilvánulások, melyek annak ellenére terjednek el óriási méretekben, hogy nincs semmi értelmük, vagy abban az értelemben károsak, hogy ellentmondanak génjeink alapvető parancsának. Gondoljon csak a cölibátus vagy a szüzességi fogadalom mémjére. Az utóbbi két példa egyben azt is jelzi, hogy a memetikától távol áll a rossz mellékzöngével rendelkező szociobiológiai gondolkodás csapdája.
MN: Önt milyen vírus fertőzte meg, amikor érdeklődni kezdett a téma iránt?
SZ: Boris Groys művészetfilozófustól olvastam egy szöveget, amely azt vizsgálta, hogy milyen szelekciós rendszerek léteztek a kultúrában napjainkig. Állandó probléma, hogy túl sok mű születik, ezért mindig kellett találni valamiféle szelekciót, aminek alapján különválasztották a megőrzésre méltó műveket a szemétre valóktól. Kétféle válogatási rendszer létezett eddig, az egyik a minőségi szelekció, ami azt jelenti, hogy azokat a műveket kellett megőrizni, amelyek elérték vagy megközelítették a kanonikus művek színvonalát. Csakhogy ez a szisztéma a modernizmus megjelenésével elavult. Jött egy gyökeresen ellentétes szelekciós rendszer, az innovációs, amely az új megtalálását tűzte ki céljául. A minőségi szelekciós rendszernél hasonlítani kellett az adott műnek a kánonra, az innovációsban pedig el kellett térni tőle. Groys szerint azonban ez a szelekciós rendszer is csődöt mondott a posztmodern berobbanásával. Iszonyatos mennyiségben termelődnek a művek, és nem tudunk szelektálni közöttük. Éppen ezért Groys felveti annak a gondolatát, hogy a túlélők valószínűleg a kulturális vírusok lesznek, azok a művek, amelyek a legsikeresebben képesek áttörni a kulturális és civilizációs határokat, illetve immunrendszereket. Ami ugyanis Pekingben fertőz, az nem biztos, hogy New Yorkban is képes lesz rá. A leghatékonyabbak azok a rendkívül egyszerű, már-már jelentés nélküli művek, melyek itt is, ott is képesek fertőzni. Groys nem ismeri a memetika fogalmát, de nyilvánvaló, hogy az általa emlegetett kulturális vírusok a mémek tipikus példái. Elkezdtem hát foglalkozni velük, s az idők során rá kellett jönnöm, hogy végső soron az egész kultúra mémekből áll, beleértve a róla való gondolkodást is.
Hungler Tímea
