"Másolj le!" (Sebők Zoltán memetikus)

  • Hungler Tímea
  • 2003. november 6.

Film

Magyar Narancs: A vírusokhoz, a virulenciához általában mindenféle negatív képzeteket társít az ember. Létezhet pozitív értelmezése is a fogalomnak?

Kulturális bacilusgazdák vagyunk, körülöttünk mémek és gének, valamint vírusok - új könyve megjelenése alkalmából beszélgettünk a szerzővel.

Sebők Zoltán: Ha influenzavírust kapok, vagy bedöglik a számítógépem, én is negatív konnotációt társítok a virulencia fogalmához. A biológiában elfogadott nézet, hogy a vírus nagyon parányi lény, amely 10-15, maximum 500 génből áll. Nincs önálló anyagcseréje, ezért kénytelen rákapaszkodni egy másik szervezetre, egy sejtre, ahol a túlélése érdekében kiadja a "másolj le!" parancsot. Alapvetően a számítógépvírus sem különbözik ettől. A vírusok élősködők, paraziták, csakhogy a parazitizmus, az élősködés, a vírusos jelleg a számítástechnikában és a biológiában egyaránt csupán fokozatiság kérdése. Elvégre az elefánt génje is tartalmazza a "másolj le!" programot, csak egy nagy, elefántnyi kitérővel: ha az elefánt történetesen fiú, bizony előbb-utóbb csajozni kezd, hogy az alapvető parancsot megvalósíthassa. A vírusos és a nem vírusos program nem gyökeresen ellentéte egymásnak - a választóvonalat szinte lehetetlen meghúzni közöttük. A számítógépes vírusok esetében is vannak olyan "másolj le!" programok, melyek nem okoznak semmilyen kárt, sőt hasznosak is lehetnek.

MN: A posztmodern teoretikus, Jean Baudrillard, akinek a víruselméletét ön fordította magyarra, azt mondja, hogy a vírusok felbukkanása mindig valamiféle nagyobb katasztrófától menti meg az emberiséget - az AIDS megjelenése pl. gátat szab a promiszkuitásnak.

SZ: Baudrillard szerint minden túlintegrált rendszerben automatikusan megjelennek a vírusok. Ez a szöveg, amit említett, 1988-ban keletkezett, és akkor még maga a szerző sem tudta, hogy a számítógépes vírusokat emberek programozzák, s nem véletlenszerűen bukkannak fel. Baudrillard azt állítja, hogy amíg organikus testek, organikus kultúrák léteznek, addig megvan a megfelelő immunitás a vírusokkal szemben, holott a biológiában nyilvánvaló, hogy a vírusok megjelenésének egyenesen előfeltétele az "organikus testek", az önálló anyagcserével rendelkező szervezetek létezése. Mert különben vajon mi a csudán élősködnének? Ami az AIDS vírusát illeti, a szakértők máig tanácstalanok a tekintetben, hogy vajon létezett-e már az ókorban is. Abban viszont feltűnő az egyetértés, hogy a vírus mindig is a szó semleges értelmében vett evolúció rendkívül fontos motorja volt.

MN: A legszembetűnőbben a tömegkultúra elmevírusai fertőznek: a slágerek, a reklámok vagy a divat.

SZ: A memetikusok akkor szokták használni a vírusmetaforát, ha valami indokolatlanul nagy mennyiségben terjed el. Erős mém pl. a fordítva viselt baseballsapka. Ha megkérdeznénk azokat, akik így hordják ezt a ruhadarabot, zömmel nem is tudnának válaszolni a kérdésre, hogy vajon miért. Ez is egy jellegzetes tünete a sikeresen fertőző mémeknek: csak végrehajtom a "másolj le!" programot, de nem tudom, miért. Vagy képzeljünk el egy embert, aki komolyzenei műveltséggel bír, szereti Bachot, mégis folyton azon kapja magát, hogy egy primitív slágert dúdolgat, amit a rádióban hallott. De a magaskultúrának ugyanígy megvannak a maga fertőző mémjei. Ludwig Wittgenstein filozófusról például mi jut az eszébe?

MN: "Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell."

SZ: Pontosan. De értjük mi ezt a mondatot, miközben folyton-folyvást idézgetjük? És tényleg olyannyira jellemző lenne arra a Wittgensteinre, aki ráadásul a munkássága második felében pont arról próbált meg igen hosszasan beszélni, amiről idézett mondata szerint hallgatni kell? Teljesen ésszerűtlen a gondolat, mondhatni, hülyeség, mégis terjed, és még azt sem lehet mondani, hogy a tudatlan néptömegek körében. Ezek a mondatok olyan sémák, amelyekről nem tudjuk pontosan, igazak-e, mit jelentenek, hasznosak-e számunkra. Ez mind tipikus példa a virális jellegre. A borsóleves bizonyos elkészítési módja is mém, de ebben az esetben nem vetődik fel a kérdés, miért is terjedhetett el. Elterjedt, mert finom. Viszont a memetikusokat sokkal inkább izgatják azok a kulturális megnyilvánulások, melyek annak ellenére terjednek el óriási méretekben, hogy nincs semmi értelmük, vagy abban az értelemben károsak, hogy ellentmondanak génjeink alapvető parancsának. Gondoljon csak a cölibátus vagy a szüzességi fogadalom mémjére. Az utóbbi két példa egyben azt is jelzi, hogy a memetikától távol áll a rossz mellékzöngével rendelkező szociobiológiai gondolkodás csapdája.

MN: Önt milyen vírus fertőzte meg, amikor érdeklődni kezdett a téma iránt?

SZ: Boris Groys művészetfilozófustól olvastam egy szöveget, amely azt vizsgálta, hogy milyen szelekciós rendszerek léteztek a kultúrában napjainkig. Állandó probléma, hogy túl sok mű születik, ezért mindig kellett találni valamiféle szelekciót, aminek alapján különválasztották a megőrzésre méltó műveket a szemétre valóktól. Kétféle válogatási rendszer létezett eddig, az egyik a minőségi szelekció, ami azt jelenti, hogy azokat a műveket kellett megőrizni, amelyek elérték vagy megközelítették a kanonikus művek színvonalát. Csakhogy ez a szisztéma a modernizmus megjelenésével elavult. Jött egy gyökeresen ellentétes szelekciós rendszer, az innovációs, amely az új megtalálását tűzte ki céljául. A minőségi szelekciós rendszernél hasonlítani kellett az adott műnek a kánonra, az innovációsban pedig el kellett térni tőle. Groys szerint azonban ez a szelekciós rendszer is csődöt mondott a posztmodern berobbanásával. Iszonyatos mennyiségben termelődnek a művek, és nem tudunk szelektálni közöttük. Éppen ezért Groys felveti annak a gondolatát, hogy a túlélők valószínűleg a kulturális vírusok lesznek, azok a művek, amelyek a legsikeresebben képesek áttörni a kulturális és civilizációs határokat, illetve immunrendszereket. Ami ugyanis Pekingben fertőz, az nem biztos, hogy New Yorkban is képes lesz rá. A leghatékonyabbak azok a rendkívül egyszerű, már-már jelentés nélküli művek, melyek itt is, ott is képesek fertőzni. Groys nem ismeri a memetika fogalmát, de nyilvánvaló, hogy az általa emlegetett kulturális vírusok a mémek tipikus példái. Elkezdtem hát foglalkozni velük, s az idők során rá kellett jönnöm, hogy végső soron az egész kultúra mémekből áll, beleértve a róla való gondolkodást is.

Hungler Tímea

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.