"Nincs helye a siránkozásnak" - Bencsik Barnabás, a Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum új igazgatója

  • Somlyódy Nóra
  • 2008. február 28.

Film

Múlt héten nyerte meg az igazgatói pályázatot, amit tavaly decemberben az elhunyt Néray Katalin helyére írtak ki. Bencsik küldetése a kortárs magyar képzőművészet nemzetközi elismertetése, amit legutóbb az ACAX képzőművészeti exportiroda élén teljesített. Az elmúlt évek kultúrpolitikájának vehemens kritikusa március elsejétől belülről próbálkozik.
Múlt héten nyerte meg az igazgatói pályázatot, amit tavaly decemberben az elhunyt Néray Katalin helyére írtak ki. Bencsik küldetése a kortárs magyar képzőművészet nemzetközi elismertetése, amit legutóbb az ACAX képzőművészeti exportiroda élén teljesített. Az elmúlt évek kultúrpolitikájának vehemens kritikusa március elsejétől belülről próbálkozik.

Magyar Narancs: Másképp működik a Ludwig Múzeum, mint más művészeti közgyűjtemények attól, hogy része a nemzetközi Ludwig-hálózatnak?

Bencsik Barnabás: Ez egy nehéz kérdés, és nem is biztos, hogy a gyűjteményt és az intézményi gyakorlatot még nem ismerve, válaszolni tudok rá. Valamikor a 80-as években kezdődött a történet a kultúrpolitikai enyhüléssel. Akkoriban Peter Ludwig alapvető kultúrpolitikai missziója az volt, hogy a Kelet-Nyugat megosztottságot ezen a területen csillapítani próbálja. Műveket vásároltak, támogatást biztosítottak a szocialista országokban működő művészek számára. A Magyarországi Ludwig Alapítvány megalapításának egy 1987-es kiállítás volt az apropója, amiből 70 műtárgy tekinthető a gyűjtemény törzsanyagának, ehhez később 30 magyar mű is társult. Aztán megszületett a Ludwig Múzeum Budapest az éppen megszűnt Munkásmozgalmi Múzeumban, s elkezdődött a hőskorszak, amikor Néray Katalin a Műcsarnokból a Ludwig Múzeum élére került. Nagyon komoly nemzetközi szimpátia és támogatás övezte ezt a tevékenységet. A jelenlegi helyzet szempontjából lényeges a '96-os radikális fordulat, amikor a Ludwig egyben Kortárs Művészeti Múzeummá (KMM) is vált. Ez a mostanra egységes gyűjtemény, a két egymásra kopírozott intézmény karakteréből fakadóan meglehetősen heterogén szempontrendszert tükröz. 96-ban volt egy nagy, magáncégeket megcélzó műtárgyvásárlási kampány, ebből lehetett tudni, hogy ki milyen műveket vett egy alkalmi zsűri javaslata alapján. De ennek a folyamatnak sem az előzménye, sem a folytatása nem átlátható. Néray Katalin egyszer említette nekem, hogy a gyűjtemény történetéből fakadóan ez egy komplikált helyzet. Feltett szándékom, hogy ezt tisztázzam.

MN: Mit tekint elsődleges feladatának a Ludwigban? Nincs olyan terjedelmes gyűjteménye, mint a nagy múzeumainknak.

BB: Meg kell csinálni a gyűjteményt. Ha van Kortárs Művészeti Múzeum, akkor az gyűjtsön kortárs képzőművészetet. Jelenleg körülbelül ötszáz tételes a kollekció. Olyan számot kell elérni, ami már komolyan vehető. A minőség más dolog, de eleve, ha a halmaz ilyen kicsi, a gyűjtemény nem lehet reprezentatív. Meg kell nézni, milyen lehetőségek vannak erre.

MN: A nemzetközi színtéren hol jegyzik a Ludwigot?

BB: A Ludwig Múzeum Budapest név a kortárs képzőművészettel foglalkozó közönség számára kijelöli a pozícióját. Ez egy jó goodwill, amit a Ludwig házaspár 30-40 év alatt teremtett meg a nemzetközi hálózatán keresztül, ami többek közt Pekingben, Bécsben is képviselteti magát. De ezzel az előnnyel az elmúlt 5-10 évben nem élt, csak az első években.

MN: Pályázata mit tartalmaz a kiállításpolitikával kapcsolatban? Az eddigi szokás szerint az állandó kiállítás megtöltött két szintet, a harmadikon voltak időszakiak, de a kettő akár teljesen el is vált egymástól a témájában, kérdésfeltevéseiben.

BB: A Ludwig elsősorban mint időszaki kiállítóhely működött, pedig az alapküldetése a magyar és nemzetközi kortárs művészet egy összefüggésben való bemutatása. A gyűjteményt az időszaki kiállítási terméshez képest mostohán kezelték, és ez meglátszik az intézmény presztízsén is. Annak a feltételeit szeretném megteremteni, hogy a gyűjtemény folyamatos és átlátható gyűjteményezési politika szerint gyarapodjon, ami tudományos feldolgozás alatt áll, és a nyilvánosság felé ezt a felhalmozott kulturális tőkét közvetíti. Kiderülhet, hogy a kortárs művészet izgalmas dolgokról szól, amit egyelőre nem nagyon érzékel a közönség.

MN: Az ön szakmája a magyar kortárs képzőművészet nemzetközi színtéren való elhelyezése. Ezzel kísérletezett már több intézményben, erről szólt a műcsarnokos pályázata is. Nyilván ezeket a művészetpolitikai elképzeléseket nem lehet csak úgy utaztatni egyik intézményből a másikba.

BB: A gyűjtemény egyik alapmozzanata az állandóság, ezt a sajátosságát ki kell használni. A múzeumban őrzött műtárgy máshogy kell hogy beépüljön a kulturális köztudatba, mint egy időszaki kiállításon megjelenő mű. Ha viszont bekerül a gyűjteménybe, legitimálni kell, hogy miért költünk arra, amit tárolunk. Ilyen jellegű megőrzés és kontextusba helyezés alapvető orientációs pont, hiszen olyan hihetetlen bőségben születnek műalkotások, hogy még a szakember számára is rendkívül nehéz tájékozódni.

MN: Ez már maga a képzőművészeti kánonteremtés, amiről beszél.

BB: Nagyon sok vita van, elsősorban irodalmi berkekben a kortárs kánonról. Ez éppolyan releváns a képzőművészet területén is. A Kortárs Művészeti Múzeum a par excellence helye a kánonképzésnek. Ha az értékrendnek nincs stabil pontja, akkor egyrészt nehéz tájékozódni, másrészt olyan konszenzusos ítéleteket hozni, amelyek befolyásolják a kultúrpolitikai, gazdasági döntéseket is. A mi kánonunk momentán lokális kánon, pedig minimum regionális érvényűnek kellene lennie. Nagyon fontos, hogy nemzetközi szinten megindult a 20. század második fele európai művészettörténetének újraírása. Hihetetlenül nagy szerepe lenne a Ludwignak abban, hogy bekerüljünk ebbe a narratívába. Hogy példát is mondjak, a szlovének, csehek vagy a lengyelek régen gyakorolják ennek a technikáit, komoly katalógusokat csinálnak, viszik külföldre a hetvenes évek avantgárdját, benne vannak a kritikai diskurzusban. Ha mi meg sem próbáljuk, akkor nincs helye a siránkozásnak afelett, hogy például Erdély Miklóst nem ismerik külföldön.

MN: Ezt a munkát az itthoni látogatók felé is el kell végezni. A nagy hazai múzeumok elismerendő tette, hogy bevitték a közönséget a kiállítóterekbe. De a kortárs művészet hátránnyal indul, először még meg kell teremteni a legitimációját, a maga szélesebb közönségét. Milyen utat lát erre?

BB: Nagyon komoly szakmai munkát kell végezni azért, hogy a közönség számára érdekessé váljon, amit a Kortárs Művészeti Múzeum produkál. Nem biztos, hogy eddig az jutott el hozzájuk, ami érdekelte őket. Wim Delvoye például, akinek most az Ernst Múzeumban látható a kiállítása, jelenleg az egyik legizgalmasabb európai művész. A művei vidámak, egyszerűen is megközelíthetőek, ugyanakkor provokatívak és rendkívül sokrétegűek. Meg vagyok róla győződve, hogy ilyen művészeken keresztül szisztematikusan át lehet értékeltetni az általános vélekedést. A kortárs képzőművészetre adott reakció ne legyen azonos az érthetetlenségből fakadó elutasítással és az unalommal.

MN: Ennek érdekében hogyan pozicionálná újra az intézményt? Az elmúlt évek folyamán nem az intézményi profiloknak megfelelő kiállításpolitikák kristályosodtak ki a nagy művészeti intézményekben, hanem a látogatóbarát múzeum jegyében bármi megjelenhetett, ami nagy közönséget ígér. Mind megrendezhetné egymás időszaki kiállításait.

BB: Nagyon gyötrő, hosszú aprómunkát igényel, hogy kiderüljön, érdemes eljönni újra meg újra a kiállításokra. A piacépítés folyamata ugyanaz, mint amit Szabó György csinált a Trafóban a kortárs tánc terén.

MN: A Ludwig tehát nem száll be a nagykiállítások versenyébe?

BB: Biztos, hogy ezt nem így szeretném. Azt szeretném, ha a kortárs képzőművészet nemzetközi teljesítményeit bevonva sikerülne a róla kialakított képet abba az irányba vinni, hogy épp annyira érdekes legyen, mint egy Munkácsy-kiállítás.

MN: Mondjon rá példát!

BB: Például Paul McCarthy az egyik legjelentősebb amerikai kortárs művész. Szerintem szétszednék a múzeumot, ha az ő videoinstallációiból nyílna kiállítás. Létezik egy olyan világ, a művészeti vásároké, a nagy kortárs kiállításoké, ahol látszik, micsoda energiákat, pénzt, médiát, intellektuális teljesítményt mozgat a kortárs képzőművészet, miközben itthon semmi ilyen konnotációja nincs. Jó lenne, ha ebből felderengene valami. A magyarok már eljárnak néha a Velencei Biennáléra, de nem igazán tudják hova tenni azt, ami ott történik.

MN: A Velencei Biennále egyfajta fétis, a magyar kortárs képzőművészet és építészet egyetlen nemzetközi megjelenési terepe, hiszen alanyi jogon vagyunk ott. A Ludwig főigazgatói pozíciójából, úgy érzi, lehet ezen változtatni?

BB: Bízom benne. De az is igaz, hogy az utóbbi éveknek köszönhetően a Velencei Biennále átlépte a nagyközönség ingerküszöbét - és már ez is valami. A Lakner Antal-, Komoróczky Tamás-, Kis Varsó-, Kicsiny Balázs-kiállítások következménye, hogy bekerült a szélesebb hazai köztudatba.

MN: Kipróbált többféle modellt, amikor kilenc év után otthagyta a fiatal képzőművészek galériáját. A nyilvánosság számára csak az látszik, hogy időlegesen felbukkan valahol - a Műcsarnokban, a MEO-ban, a Modemben -, aztán továbbáll. Mi volt a baj a kipróbált konstrukciókkal?

BB: Az igaz, hogy a hazai intézményrendszerben nem mindig találtam olyan pozíciót, ahol megőrizhettem volna a szakmai autonómiámat. Mivel én csak a kiállítási tartalmat szállítottam, és nem hozhattam érdemi döntéseket, még azt a szakmai minimumot, amit képviselek, sem tudtam megvalósítani. Ez kívülről nézhetett ki úgy, hogy összeférhetetlen vagyok, de a konfliktusaimat sosem kommunikáltam a nyilvánosság felé.

MN: Ön az utóbbi évek kultúrpolitikájának legkomolyabb kritikusai között szerepelt. Nyilatkozataiban a profitorientált szféra egyre nagyobb térnyerését emlegette a kultúrában, és a Művészetek Palotáját hozta fel példaként, amit az állam köztudottan harminc évig súlyos milliárdokért bérel vissza, miközben egy közgyűjtemény működik benne. Mi történik most, amikor beköltözik a korábban kritizált struktúrába?

BB: Ha az a kérdés, hogy elvész-e a gondolataim kritikai éle, akkor a válaszom az, hogy nem. Továbbra is abszurdnak tartom, hogy a kulturális minisztérium által fenntartott intézmények éves költségvetésének közel 20 százaléka erre az épületre megy. Egyébként meg azt mondom, hogy eddig csak a jelenségek felületét láttam. Ha belülről is megismerem, akkor ki fog derülni, hogy a Ludwig itteni működését mennyire határozza meg a MűPával való együttélés.

MN: Miért, milyen feltételek között működik a Ludwig a MűPán belül?

BB: A Ludwig önállóan gazdálkodó költségvetési intézmény. Ennek ellenére a rezsijét a MűPa fizeti, és a termek bérbeadásáról is ott döntenek. A Ludwigban nincs olyan térrész a könyvtáron és a kiállítótermeken kívül, ami felett maga rendelkezne. Az előadóterem a MűPáé, amit egy évben száz alkalomra ad oda; a tükörterem, amit fogadásokra használnak, évente tíz alkalommal használható, minden más esetben fizetni kell. Ezek a tények, de a gyakorlatot nem ismerem. Az kétségtelen, hogy nem látható a Ludwig az épületen belül sem. Hét végén százával vannak ott a gyerekek szülőkkel, megy a játszóházazás teljesen alkalmatlan körülmények között. De a könyvesbolt mögött ott a Ludwig bejárata, és egyetlen szülő sem tesz meg öt métert, hogy átmenjen a múzeumba. Hogy ennek mi az oka, nem tudom. A kiírás elvárta, hogy ezen a pozíción, a múzeum láthatóságán a MűPán belül, radikálisan módosítson. Valószínűleg nem lesz egyszerű.

MN: Minek tulajdonítja a döntést a személye mellett? Hogy végre felismerték az önben rejlő lehetőségeket, vagy ez egy békéltető, szelídítő gesztus a kritikus felé? Esetleg koncepcióváltás a kulturális politikában?

BB: Én szeretném azt gondolni, hogy a kulturális politika kezdi felismerni, hogy milyen jelentősége van a kulturális önazonosságnak, és ennek az intézményi feltételeit igyekszik most megteremteni. Húsz év után elérkezett az ideje, hogy ezen a területen is megtörténjen egy nagyon egyértelmű váltás, hiszen az intézményrendszer szinte érintetlenül maradt itt az aczéli kultúrpolitika maradványaként. A világ elrohant mellettünk, nemcsak az a fele, ami mindig is előrébb járt, hanem azok a szomszédok is, akikkel azonos volt a rajthelyzetünk, sőt akikkel szemben valamennyi előnyünk is volt. A képzőművészet katasztrofálisan lemaradt, és nem kis részben az intézményrendszer működésének köszönhetően.

Figyelmébe ajánljuk

A Pest megyei nagy pénzrablás története

Mintegy négy éve jött létre az ország első különleges gazdasági övezete Gödön a Samsung-adóbevételek elvonására. A pénzből helyi fideszes szervezetek gazdagodtak, de most, hogy a Fidesz elvesztette többségét a forrásokról döntő Pest megyei közgyűlésben, megszüntethetik az övezetet, a pénz pedig visszakerülhet a most már fideszes vezetésű Gödhöz.