Az idei Ultrahang Fesztivál egyik emlékezetes pillanata volt, amikor a finn Kemialliset Ystävät öttagú kollektívája vég nélkül ismétlődő kutyaugatásból, egy fáradhatatlanul pengetett, szelíd gitárriffből, valamint százféle apró zajból és zörejből, például egy bemikrofonozott kólásüvegben lötyögtetett folyadék hangjából varázsolt csilingelő zajszimfóniát. A furcsa hangjelenségről Sami Sänpäkkilät kérdeztük, aki nemcsak a fenti csoport tagja és a megbízható Fonal lemezkiadó gazdája, hanem Es néven szólóban is dolgozik - vastagon effektelt, delejező morajzenéjéből a Merlin kistermében hallhattunk ízelítőt.
*
Magyar Narancs: Nem mindennapi módon közelítesz a zenéhez.
Sami Sänpäkkilä: Erre nehéz mit mondanom, mert számomra ez a természetes. De sejtem, mire gondolsz. A sajátos megközelítésemet a kényszer szülte, mert amikor zenélni kezdtem, nem játszottam semmilyen hangszeren.
MN: Ilyen egyszerű lenne a magyarázat arra a jelenségre, amit a nemzetközi sajtó az új finn undergroundnak nevez?
SS: Kicsit felfújták a dolgot. Zenélgettünk a haverokkal, zenekarokat alakítottunk, aztán pár év múlva azt olvastuk az újságokban, hogy mi vagyunk az új undergroundszíntér. Pedig tényleg csak annyi történt, hogy szórakozásból összejártunk csörömpölni. Nincs mögötte semmiféle ideológia vagy program, az egész csak úgy jött. Az a zene, amit korábban hallgattunk, egyre kevésbé kötött le minket, hát csináltunk magunknak olyat, amilyet hallani akartunk. Aztán megalapítottam a kiadót, mert gyanítottam, hogy más ezt úgysem adná ki.
MN: Mintha világéletedben ez a zörgős-nyekergős dolog jelentette volna neked a zenét. Nem volt slayeres vagy nirvanás korszakod?
SS: Dehogynem. Sőt, elárulom, az első meghatározó zenei élményem a Hupikék törpikékhez kötődik. Volt otthon egy lemezünk, éjjel-nappal azt nyűttem. Utána jött a Kiss, és Nirvanát is hallgattam, de valahogy ráuntam a rockzenére. A filmek mindig is jobban érdekeltek, elég sok időt töltöttem filmnézéssel, és amikor láttam a Radírfejet, teljesen rabul ejtett a zenéje. Közel éreztem magamhoz azt a nyomott, kísérteties, mégis nagyon emberi hangulatot. Szerettem volna hasonló zenéket hallgatni, de nem nagyon találtam ilyesmit. Akkor határoztam el, hogy zenélni fogok.
MN: Mindenkit a Radírfej babonázott meg?
SS: Valószínűleg nem. Hogy a többieket mi inspirálta, nem tudom. Az biztos, hogy hatottunk egymásra, ahogy a haverok, ha sokat vannak együtt, hatnak egymásra. Ki ezt hozta magával, ki azt, nehéz megmondani, honnan jött ez az egész. Sohasem foglalkoztunk az elmélettel, minden energiánkat lekötötte a gyakorlat. Ezért is olyan furcsa nekem, hogy általában a népzenével hozzák összefüggésbe azt, amit csinálunk. Úgy szokták definiálni a zenénket, mint "új folk" vagy "fura folk". Megmondom őszintén, tökhülye vagyok a népzenéhez, sohasem hallgattam, egyáltalán nem ismerem. Vadidegen terep nekem. Ugyanez vonatkozik a folyton emlegetett pszichedelikus jelzőre is. Sohasem használtunk kábítószereket. Mindig jókat derülünk, amikor az újságírók ilyen izgalmas, misztikus jelenségnek állítanak be minket. Látva ezt a nagy igyekezetet, Jan (Anderzén, a Kemialliset Ystävät vezetője - K. M.) kitalált egy meghatározást a zenénkre, egy olyat, ami szerinte tényleg jól leírja azt, amit csinálunk. Õ elektronikus zajszivárványnak nevezte.
MN: ...
SS: Nem kell megijedni, de nekünk ezt jelenti a zenénk. Nem a hagyományról szól, pláne nem a drogokról. Csak színes hangulatok, amiket a kierősített zajok nyelvén próbálunk meg visszaadni.
MN: Kicsit minden zene pszichedelikus. Nem abban az értelemben, hogy drogok hatására születik, hanem hogy képes drogként hatni. A jó zene mindig stimulál.
SS: A mi zenénk nehezen megfogható, csak nagyon ritkán van szövege, így direkt üzenete nincsen. Mindenféle szokatlan zajokat, zörejeket használunk, monoton gitárriffeket, kántálásszerű vokált, ami elég furcsa, riasztó lehet, különösen, ha először találkozik vele az ember. Én is hiszek abban, hogy a zenének el kell varázsolnia a hallgatót. Bármennyire kísérteties is a zenénk, nagyon fontos, hogy mindig pozitív kisugárzású, barátságos legyen és élettel teli, ne nyomasszon, hanem inspiráljon.
MN: Hogyan születik nálad a zene?
SS: Először fejben kitalálom a darab szerkezetét, hogy honnan induljon el, és hová érkezzen meg. Egy nagyon egyszerű, kedves dallammal kezdem, néhány hanggal csak, legtöbbször zongorán játszom fel. Ez az alapriffem, ezt loopolom, hogy egy bizonyos ritmusban mindvégig szóljon, és utána erre építkezem. További kis riffeket pakolok rá, de ezekhez már nemcsak hagyományos hangszereket használok, hanem mindenféle neszeket, zörejeket is. Szeretem a vastag, sűrű hangzásokat, ezért jó időbe telik, mire egy-egy tétel elnyeri a végső formáját.
MN: Ami úgy szól, mintha szél süvítene, az tényleg szél?
SS: Igen, sok természetben felvett hangot építek be a zenébe. Gyönyörű zajokat lehet kint felvenni.
MN: És a sercegés? Az Es-cédék mindig úgy szólnak, mintha öreg bakelitlemezek lennének.
SS: Van egy fura zajgenerátorom. Olyan sercegést produkál, mint a régi bakelitek pattogása. Nagyon szeretem. De nem azért használom, hogy valamiféle nosztalgiából bakelitlemeznek álcázzam a cédéimet, hanem mert ez a finom sercegés izgalmas, nem is mindig hallható ritmikát ad.
MN: Ez az absztrakt és szándékosan primitív megközelítés manapság egyre népszerűbb, Amerikában is sokan kísérleteznek ilyesmivel. Érzel valamiféle szellemi rokonságot velük?
SS: Van rokonság, bár amennyire tudom, az övék egy dalközpontúbb felfogás. De nem vagyok nagyon tájékozott, mert nem sok zenét hallgatok. Régebben ez nagyon zavart, úgy éreztem, hogy annak, aki zenél, kötelessége a lehető legtöbb zenét megismerni. De már beletörődtem, hogy én nem ilyen vagyok. Viszont sok filmet nézek, és egyes filmzenék nagy hatással vannak rám. Például Neil Youngnak a Halott emberhez írt zenéjét sokat hallgatom. Van benne egy furcsa, motorzúgásszerű berregés, amit nagyon szeretek.
