Magyar Narancs: Több mint egy évtizedes történet. Mik voltak a fontosabb állomások?
Horváth György: Amikor Peter Greenaway a fesztivál meghívására Pesten járt, a Toldi mozi kétszázas nézőterén négyszázan szorongtak - azt gondolom, onnantól vált hivatkozási ponttá a Titanic, és vonzott tömegeket. Fontos állomás, hogy pár éve az Uránia lett a központi helyszínünk - a filmszemléhez hasonlóan mi is küszködünk azzal, hogy Budapesten nincsenek alkalmas helyszínek. Filmpaloták vannak ugyan, de egy olyan színhely sincs, ahol a sajtóközponttól kezdve a vendéglátáson át a vetítésekig mindent le lehetne bonyolítani.
Tartalmi tekintetben fordulópont volt az Atom Egoyan vagy a Quay fivérek filmjeiből rendezett válogatás - ezeket egyébként lehet, hogy meg kellene ismételnünk, hiszen új generációk nőttek fel. Ma már nem számít újdonságnak egy koreai vagy egy ázsiai film a mozikban, de ezeket is a Titanic hozta be itthon a köztudatba. Ebben az évben Afrika felé nyitottunk, lesz egy dél-afrikai mozink, a Tsotsi, ami alig pár hónapja a legjobb külföldi film kategóriában Oscar-díjat kapott. Fontosnak és megtisztelőnek tartom, hogy a fesztivál történetében először idén egy magyar rendező, Török Ferenc új filmje, az Overnight is nálunk debütál.
Hogy versenyfesztivállá lettünk, az is mérföldkőnek tekinthető. Esetünkben ráadásul nem is az volt a helyzet, hogy nyolc-tíz, más fesztiválokon fődíjat nyert filmet indítottunk a versenyszekcióban, hanem olyan filmeket válogattunk össze, amelyek valami miatt elsikkadtak, pedig a színvonaluknál fogva megérdemelték volna a figyelmet.
MN: Rossz nyelvek a versenyfesztivállá alakulást azzal hozták összefüggésbe, hogy pár éve Székesfehérvár is egy versenyfesztivált rendez.
HGY: Akkor erről a rossz nyelveket kellene megkérdezni.
MN: A korábbi évek gyakorlatától eltérően idén már a rendezők is pályázhatnak a filmjeikkel.
HGY: Eddig meghívásos alapon működött a rendszerünk. Akadt rendező, akinek megtiszteltetés volt, hogy felfigyeltünk rá, de néhány rendező van már akkora név, hogy ha akarná, máshová is adhatná a filmjét - őket meg kellett győznünk arról, hogy megéri nekik, ha szerepelnek nálunk. Idén próbaképpen elindítottuk a honlapunkon a regisztrációt - ténylegesen negyven rendező jelentkezett a filmjeivel Indiából, Pakisztánból vagy a Fülöp-szigetekről. Soha nem gondoltam volna, hogy még Új-Zélandról is szeretné egy filmrendező, hogy a filmje európai premierje Budapesten legyen, de kiderült, hogy tévedtem.
MN: Van a Titanicnak pandanja a világban?
HGY: A Titanic tulajdonképpen azoknak a fesztiváloknak az ötvözete, amelyek a szívem csücskei. A helyszínek barátságossága Edinburgh-t idézi, a szekciók skandináv hatásra születtek, de hatott rám a Berlini Fesztivál Forum szekciójának a "tökössége" is, vagy a Viennále éjszakai programkínálata. Most már a Titanicnak is van egy sajátos íze, tapad a városunkhoz, olyan, mint egy védjegy. Idei programunkban a filmek egymásra épülnek, azt, amelyiknek nem találtuk meg a helyét valamelyik szekcióban, nem is mutatjuk be. Azért is annyira jó filmfesztivált rendezni, mert tudunk reagálni arra, ami év közben a film világában történik, és megbeszélhetjük, hogy milyen irányba mozduljunk el a jövőben.
MN: Az új utak keresésének oka volna, hogy idővel megjelentek olyan filmforgalmazók a piacon, amelyek lefedték a Titanic egykori profilját?
HGY: Kezdetben tényleg meg tudtuk lovagolni azt, hogy olyan filmeket is láthatott a fesztivál közönsége, amelyeket később nem. A világ többi részén azonban fel sem merülhet kérdésként, hogy érdemes-e bemutatni olyan filmeket, amelyek mentek már más fesztiválokon vagy később bemutatásra kerülnek. Azt nem mondhatom ki, hogy egy-két forgalmazó lelopta az imázsunkat, vagy ellopta a célközönségünket, de amennyiben így történt, ez mindenképpen a fesztivál javára írandó. Tavaly is volt olyan filmünk - a Zsinóron -, amit a fesztiválon látott először a magyar filmforgalmazó, és ezt követően adott esélyt neki a forgalmazásban. Ugyanerre külföldi példánk is akad: a Titanicról hívták meg Keith Fulton és Louis Pepe Fejtestvérek című filmjét Edinburgh-ba, ahol díjat is nyert. Egy egészségesen mozgó filmes közegben ezek nem lehetnének hangsúlyos kérdések - ha egy filmet egy fesztivál után bemutatnak, az segítségükre lehet a forgalmazóknak, amelyeknek lassan már alig van pénzük a promócióra, és a fesztivál imázsából sem vesz el semmit, ha később mozikba kerül egy film. A 2007-es válogatásunkban szerepel Sofia Coppola filmje, a Marie Antoinette, ami a tavalyi cannes-i fesztiválon debütált. A film itthon csak DVD-n jön ki - tudatos döntés volt a részünkről, hogy bemutatjuk széles vásznon, mert úgy gondoltuk, így is látni kell.
A filmjeink tizenöt százalékának egyébként van forgalmazója - idén a hatvannégyből hat filmnek ismerem a további sorsát. Idén 2007-es filmből hét darab lesz, ami azt jelenti, hogy a saját, gyártó országán kívül nem is nagyon látták még sehol. Az összes többi film 2006-os vagy 2005-ös gyártású. Nehéz ennél feszesebb, naprakészebb fesztivált csinálni. Forgalmazási szakemberként azonban azt is el kell mondjam, hogy tényleg akadnak olyan filmek, amelyeket fölösleges később a mozikban játszani.
MN: Egy jó filmfesztiválhoz sok pénz kell?
HGY: Nekünk soha nem volt sok pénzünk. Ebben az évben kiemelt rendezvénynek számítunk, ehhez képest kevesebb pénzt kaptunk, mint tavaly. Ez az összeg fenn lesz napokon belül az interneten - ötmillió forint az a támogatás, amit a minisztérium megítélt. Minden magyar film úgy kerül ki az utcára, hogy alapjáratban, normatívaként kap egy összeget, akkor is, ha később megbukik. Nekünk azonban esélyünk sincs arra, hogy úgy indítsuk útjára ezt a filmfesztivált hatvannégy filmmel, ahogy ténylegesen megérdemelné. Manapság elképesztően nehéz helyzetben vannak azok, akik a kultúrával foglalkoznak. A bürokrácia pedig egymásra mutogat azzal a jelszóval: "Ugye, maga is megérti az ország helyzetét?" Sajnos, kultúrpolitikával kapcsolatos felelős elképzeléseket nem nagyon látok magam körül. Pedig kellene arról beszélnünk, hogy mi lesz azokkal az alulról szerveződő civil kulturális kezdeményezésekkel, amelyek az évek során már nevet szereztek. Hihetetlenül nehezen állt össze az idei költségvetésünk - az ember minden évben úgy indítja el a fesztivált, hogy jóhiszeműen számít valami pénzre az államtól. A büdzsében van egy elvárt összeg, amit szeretnénk innen megkapni, van, amihez a szponzorainkon keresztül jutunk, barterezünk is, és van egy saját részünk, a jegybevétel, de ez - mivel alacsonyabb a jegyár, mint a multiplexeknél - nem jelentős tényező. A kiszámítható holland mintát kellene követni, ahol a megítélt állami támogatás egy négyéves szerződést jelent - ha nem sikerül ezt a gondolatot a döntéshozók fejében elültetni, nagyon nehéz helyzetbe kerülünk. A jólneveltség miatt ezekről azonban nem nagyon beszélünk: kicsi az ország, jövőre is szeretnénk fesztivált rendezni, és azt sem akarhatjuk, hogy a sirámok elfedjék a minőségi munkát. Ettől azonban a tények még tények maradnak. De amikor a programot végre kinyomtatva a kezembe fogom, és látom, hogy ott szerepel a listán a Flandria, az Antenna vagy a Kell egy dobos!, mindig megnyugszom, és tudom: elképesztő, hogy idén is mi mindent értünk el.
