Film

T. S. Spivet különös utazása

  • -kg-
  • 2014. november 3.

Film

Régebben minden szebb volt, régebben Jean-Pierre Jeunet is jobbakat mesélt. Régebben nem kispályás, egy-, két- vagy hárompoénos filmeket, a tájban elvesző mozgó­akvarelleket készített, hanem olyan történeteket, melyek nemcsak poéntól poénig bírták szusszal, hanem végig, első perctől az utolsóig. Mielőtt még temetnénk az Amélie-vel örökre eljegyzett francia fantasztát, érdemes megjegyezni, hogy egy igazán jól sikerült Jeunet-poén, mint amilyenből kettő-három előző filmjét, az egyébként teljesen felejthető Micmacs – (N)agyban megy a kavarást is feldobta, a ma oly divatos Chaplin kontra Buster Keaton szembenállás bármelyik térfelén tízpontos találatnak számítana.

Ennyi mentegetés és bevezető elmarasztalás után szeretnénk hangot adni piciny megrendülésünknek, mely Jeunet új filmjének, a T. S. Spivet különös utazásának szól. Szép-szép, hogy a családja körében árválkodó, hátulgombolós ezermester története mesés tájakon vezet át (Jeunet szépen fényképez hegyet, völgyet, patakot, eret), jó-jó, hogy tele a film az ifjú feltaláló ifjú feltalálmányaival, továbbá remek-remek, hogy két olyan nemzetközileg is jól fekvő színésznőt (Helena Bonham Carter, Judy Davis) is sikerült megnyerni, akik hegyek és völgyek között is önjáróak. Csak épp az Amélie-lelkületű kis feltaláló Amerikán átívelő nagy kalandja olyan semmitmondó – a nagy tarkabarkaság, aranyoskodás és Dominique Pinon dacára is u.n.c.s.i. A francia Oscarnak mondott César-díj átadásán a legjobb operatőr díját nyerte a film, és ez mindent el is mond a Spivetet körüllengő idilli unalomról.

Az MTVA bemutatója

 

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.

Jövő idő

A politikai pártokat nem szokás szeretni Magyarországon, mi tagadás, a pártok adtak s adnak is okot erre jócskán.