A mágikus realizmus persze túlzás, valóságtól elemelt motívumok erdejében járunk. De ahogy Marat, a főszereplő nem találja a tengert, úgy a néző sem a megfejtést. Csakhogy a metaforák kibontásának hiánya nem a művészi értéket, csak az érthetetlenséget növeli. Pedig önmagában véve szép, küzdelmes film ez (s igazán kár, hogy a mozi pang az ürességtől). Marat valamelyik közép-ázsiai halászfaluban él, mígnem egy nap a hatalmas vihar eltünteti a tengert. Lehet ez átok, isteni büntetés, akármelyik értelmezés beleférhet, bár a film végén felvillantott bibliai idézet nem megoldásnak, inkább zavaró giccsnek tűnik. Mindenesetre a mondott vihart csak Marat éli túl, a legénysége és a felesége is köddé lesz a tengerrel együtt. A halászatból élő falu sivataggá válik, újra meg kellene tanulni élni, immáron az új körülmények közt. Ám az esetet feldolgozni képtelen Marat csak vonszolja tevéivel a tenger lehetséges helye felé roncs hajóját, méterről méterre araszolván a kietlen tájban és saját bűntudatában. Bonyolítja a dolgot némi szerelmi háromszög is, de nem bántó közhelyességgel, nem túlhangsúlyozva. Szép emberi sorsokat kapunk, különösebb magyarázatok nélkül, de nem kidolgozatlanul. Sok melankólia, igéző képek: eltekintve a tengeri vihart és a "csodát" megjeleníteni próbáló borzalmas számítógépes grafikától, a felvételek dokumentumfilmbe illőek. E nagyon erős képi narráció menti meg végül Marat tengerét...
Forgalmazza a Vertigo Média
