tévésmaci

Kutyám, Hokk

  • tévésmaci
  • 2014. június 29.

Film

Amikor Sztupa és Troché a nagy vizelőversenyre gyúrtak, hamar belátták, hogy együtt arra nem lehet felkészülni. A formába lendülés apró, ám olykor szerfelett intim, ráadásul hétpecsétes titokként kezelendő fogásai nem képezhetik társas rendezvények nyilvános gesztusait. S különben is, menjen mindenki a fenébe, ez komoly dolog, aki nem győzni megy oda, az hiába fárad, s minden, ami csökkentheti e győzelem esélyét, nos, minimum ellenjavallt.

Ráadásul a sportvizelés szerteágazó szakág-rendszeréhez nem vezetnek kitaposott utak, mint ahogy nincsenek egyedül üdvözítő módszerek a felkészüléshez sem. Sok vizet kell inni - ja, ez is egy iskola, bár van, aki a hagyományosan vízhajtónak tartott folyadékokra, teára, sörre, kávéra esküszik. Az ötvenes évek amerikai legendája, akinek szülővárosában stadion őrzi a nevét, például Coca-Colával jutott fel a csúcsra, bár a szovjet sporthivatal számlamásolatokkal igazolta, hogy nevezett mennyit nyalt az imperialistáktól. Sztupa a felszerelést tartotta döntőnek, Troché a hibátlan fizikai állapotra fektette a hangsúlyt. Na ja. Sztupa inas volt és szikárnak mondható, akinek sosem voltak súlyproblémái, Troché viszont az első versenyén már közönségdíjat nyert a legszebb kűrruha kategóriájában. Így most Sztupa a szokásos kék munkásruha-svájcisapka szettjét az Adidastól rendelte, amiért a híres vállalat nem is bizonyult hálátlannak, magánrepülőt küldtek érte, mert az ugyancsak szupertitkos ruhapróba kizárólag Herzogenaurachban volt megejthető. (A tük. szabályok miatt Erlagenben szálltak le, egy mezőgazdasági gépeknek fenntartott füves kifutópályán, s elsötétített üvegű autók konvojai indultak a kedves vendéggel a főhadiszállásra - bizony konvojai, mert ún. fake convoyok is nekivágtak, egyik például a konkurencia felé vette az irányt a Sztupát játszó fiatal német színésszel, akit a magyar nézők a Faluszéli fogadó című családi sorozat Rüdigereként ismerhetnek.) Troché ezzel szemben gyakorlatilag körbefutotta a brit szigeteket, úgy, ahogy azt a Tűzszekerekben látta. Persze nem mindenütt olyan szép homokos a tengerpart, mint abban a filmben, de Troché munkáját a sziklás szakaszokon Neil Oliver, a neves skót történész segítette, tegyük hozzá, módfelett hatékonyan. Így, mire elközeledett a megmérettetés ideje, két, csúcsformájához közelítő versenyző várta a rajtpisztoly eldördültét (vagy a sípszó felharsanását, ennek jó lesz utánanézni). Önök viszont a tévének nézzenek utána, mert a vizelőverseny veszélyes üzem, jobb otthon csak csínján próbálkozni vele.

Pénteken (30-án) este kilenckor megnézhetjük az AXN-en a Lovagregény című filmet, ami egyfelől - és ezt mindenki tudja - pazar főcímével verekedte be magát az egyetemes műtörténetbe, másfelől olyan későbbi nagyfiúkra bízta a főszerepeket, mint Heath Ledger, Paul Bettany vagy éppenséggel Mark Addy, aki nem csupán Ady Endre távoli rokona, hanem szép középkori karriert is befutni látszik, hiszen itt még csak valami koszos fegyverhordozót ad, abban a híres marhaságban, a Trónok harcában pedig már ő a király. De király a főcím is, a középkori csürhe (B közép) a We will Rock You-ra tapsikál a lovagi tornán.

Csütörtökön (5-én) hangos "ebédem!" kiáltással előbb kérem az ebédemet, mert háromnegyed egytől már a Film+-on nézem George Roy Hill immár több mint negyvenéves műremekét, A nagy balhét. Mindenki látta, tehát nem mesélem el, hogy Paul Newman és Robert Redford hogyan tanítják móresre a szerencsejáték-bizniszben nyomuló cápás csókát (Robert Shaw), s tudom azt is, hogy ez a film csak azért született meg, mert a három szélhámos még a kasszához óhajtott hajózni a pár évvel korábbi Butch Cassidy és a Sundance kölyök farvizén, de bánom is én. Ötkor lesz egy tavalyi Frears az HBO-n, Muhammad Ali a Legfelsőbb Bíróság ellen, ami ha Strasbourgban játszódik, akkor ma éppenséggel áthallásos. De ha már Bobby és Sundance, a Sundance Channel tizenegykor elindítja a feltörekvő ausztrál sorozatszakma zászlóshajóját, a Rake-et. 8,4-es az imdb-n. Ezér' minek tévé?

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.