Kuru Antal tizennyolc éves, s az ország egyik elhagyatott cigánytelepén élné túl gitározással a mindennapokat. Közkútról hordja a vizet, a komfort nélküli szoba-konyhás házban mutogatja sorban, hogy ki hol, ki kivel és min alszik. Sokan élnek így, de Almási Tamás hősének, úgy tűnik, mázlija van, mert miközben testvéreinek a lomos udvaron gitározik, már tudja, hogy bekerült a Snétberger Zenei Tehetség Központ 60 kiválasztottja közé ösztöndíjasnak. A különleges zenei tudású fiatalok profi körülmények között gyakorolhatnak, és a zenei órákon kívül egyebek mellett angolul is tanulhatnak.
Anti maga is tudja, hogy amit csodaként él meg, az maga a – meglehet: egyetlen – lehetőség. Nagy teher ez egy gátlásos és félénk, bár kétségtelenül igyekvő fiúnak. A tehetséggondozón olyan dolgok derülnek ki, amik innen természetesnek, onnan kihívásnak tűnnek, például a kottaolvasás elengedhetetlen, ahhoz pedig tudni kell egy s mást, aminek a fiú még nincs birtokában, s a rendszeres, komoly gyakorláshoz is hozzá kell szokni. Anti persze ügyes, de sorra derül ki, hogy mit nem tud. Még a Feri bácsiként emlegetett Snétberger is mintha lepasszolná, s egy fiatal tanárnő keze közé kerül, akire nemcsak felnéz, de mintha bele is szeretne, így kerekedik némi plusz megfelelési vágy, ami csak jót tesz a zenei előmenetelének.
Bár Almási Tamás dokumentumfilmje látszólag sok mindenről szól, zenéről, Snétbergerről meg még Kuru Antiról, valójában ez a fiú sztorija, amely halkan, csendben, kicsit sem tolakodóan – bár egy picit terjengősen – annak a drámáját mutatja be, aki megkapja élete lehetőségét, de nem tanult – hol is tanulhatott volna – meg az ilyen szituációkkal élni.
Almási hangsúlyozottan nem szociofilmet készített, hanem olyan dokumentumdrámát, amely a társadalmi kiszolgáltatottságról, az oktatásról, az ösztönös tehetségről és az elemi küzdésről szól.
Forgalmazza az Anjou Lafayette
