Dokumentumfilm

Utam az iskolába

Film

Pascal Plisson dokumentumfilmje négy gyermek egy reggelét követi párhuzamosan, amint hihetetlen erőfeszítéseket tesznek, hogy eljussanak az – indiai, kenyai, argentin, illetve marokkói – iskolájukba. Mind a négyen valamilyen hajmeresztő nehézséggel küzdenek meg egy teljesen banálisnak tűnő tevékenység elvégzése érdekében, így a filmnek van egy leheletnyi, nyugati embert riogató íze is: milyen szörnyű, hogy az elmaradott harmadik világban ilyen nehéz a gyerekeknek, még szerencse, hogy nálunk nem így van…

Ugyanakkor Plisson a megfigyelő, légy a falon jellegű filmezést választja, nem fűz didaktikus, kívülről értelmező kommentárt a képekhez, a kamera és a filmkészítők nem avatkoznak invazív módon az eseményekbe (bár azt sosem tudhatjuk, hogy mikor generáltak némi mesterséges bonyodalmat a dramaturgia kedvéért), de nem is reflektálnak a filmkészítés folyamatára. Plisson a road movie filozófiájának megfelelően nem a célt, hanem magát az utazást helyezi középpontba: mi által a gyerekek univerzális hőssé nemesülnek, valamifajta egyszerű, de soha véget nem érő emberi küzdelmet megjelenítve. Társadalmi és kulturális sajátosságaik így eltörlődnek, ami a film hiányossága is: Plisson alig reflektál a gyerekek helyzetére, többnyire a szegénység is csak színes díszletként jelenik meg nála. Mindennapi hősiességük és allegorikussá emelt küzdelmük az új iráni film gyermekhőseit idézi, ám Plisson kitépte gyerekeit a kontextusukból. Ennek ellenére könnyedségében is komoly, egyszerűségében is izgalmas és szívmelengető a filmje.

Forgalmazza az MTVA

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.