Pascal Plisson dokumentumfilmje négy gyermek egy reggelét követi párhuzamosan, amint hihetetlen erőfeszítéseket tesznek, hogy eljussanak az – indiai, kenyai, argentin, illetve marokkói – iskolájukba. Mind a négyen valamilyen hajmeresztő nehézséggel küzdenek meg egy teljesen banálisnak tűnő tevékenység elvégzése érdekében, így a filmnek van egy leheletnyi, nyugati embert riogató íze is: milyen szörnyű, hogy az elmaradott harmadik világban ilyen nehéz a gyerekeknek, még szerencse, hogy nálunk nem így van…
Ugyanakkor Plisson a megfigyelő, légy a falon jellegű filmezést választja, nem fűz didaktikus, kívülről értelmező kommentárt a képekhez, a kamera és a filmkészítők nem avatkoznak invazív módon az eseményekbe (bár azt sosem tudhatjuk, hogy mikor generáltak némi mesterséges bonyodalmat a dramaturgia kedvéért), de nem is reflektálnak a filmkészítés folyamatára. Plisson a road movie filozófiájának megfelelően nem a célt, hanem magát az utazást helyezi középpontba: mi által a gyerekek univerzális hőssé nemesülnek, valamifajta egyszerű, de soha véget nem érő emberi küzdelmet megjelenítve. Társadalmi és kulturális sajátosságaik így eltörlődnek, ami a film hiányossága is: Plisson alig reflektál a gyerekek helyzetére, többnyire a szegénység is csak színes díszletként jelenik meg nála. Mindennapi hősiességük és allegorikussá emelt küzdelmük az új iráni film gyermekhőseit idézi, ám Plisson kitépte gyerekeit a kontextusukból. Ennek ellenére könnyedségében is komoly, egyszerűségében is izgalmas és szívmelengető a filmje.
Forgalmazza az MTVA
