Alighanem mindenkinek megvan a maga személyes kapcsolódási pontja az R.E.M.-hez az első dal, az első klip, a kedvenc lemez vagy a zenekar legjobban kedvelt korszaka formájában. Máskülönben gyakorlatilag lehetetlen egyetlen albumot vagy dalt kiemelni a zenekar 28 éves munkásságából, amit most már nyugodtan nevezhetünk izmos, masszív életműnek. Az R.E.M. sok minden miatt szerethető: az egyszerű, de azonnal ható zenei nyelvezetéért, a kiemelkedő, szó szerint "korszakos" lemezeiért vagy az időtlen slágereiért, de mindenekelőtt azért, mert bármilyen helyzetben voltak vagy bármilyen helyzetben volt is az aktuális popzene, mindig ott volt a kezükben a változás, a megújulás képessége. Nemcsak önmaguknak okoztak revelációt, és nem csupán saját magukhoz képest tudtak mindig valami teljesen újat letenni az asztalra (holott már ez sem lett volna kevés), hanem lazán és játékosan irányt mutattak a popzenének és az élvonalbeli zenekaroknak (hogy mást ne mondjunk: az Up után nem véletlenül hagyta el a gitárokat a Radiohead a Kid A című lemezén).
Michael Stipe és zenekara rendelkezik azon ritka képességekkel, amelyek még mindig kiemelik őket a középszerű tömegből. Nem okoskodnám túl: egyszerűen tudják, hogy mitől lesz egy dal jó és emlékezetes. Kezdettől, vagyis 1980-tól kezükben van minden, ami fontos az amerikai rockzenében: az angolszász pophagyomány, a country, a punk, a lendületesebb, kétakkordos rock - mindez lo-fi, minimál dalok, akusztikus vagy zongorás balladák és instrumentális kirándulások formájában elővezetve. Ha mindenáron rendszerezni kellene az R.E.M. dalparkját, három jellegzetes típust lehetne belőni: az instant slágerekét, amelyek nyilván minden nagybetűs rockzeneker alapvető attributúmai (Man On The Moon, It's The End Of The World..., Everybody Hurts, Losing My Religion, What's The Frequency Kenneth?); a kísérletezős, azaz a klasszikus dalformáktól és popzenei megoldásoktól elrugaszkodó darabokét (Tongue, Star 69, Let Me In vagy a korai Reckoning dalai) és a modernebb hangszereléssel megtámogatott, nem annyira jellegzetesen R.E.M.-es megoldásokét (ide sorolható gyakorlatilag az 1998-as Uptól egészen a 2004-es Around The Sunig terjedő időszak bármely tetszőlegesen kiválasztott dala).
*
Az Athensban (Georgia állam) alakult zenekar története a nyolcvanas évek hajnalán kezdődött. Michael Stipe művészeti iskolába járt, és a punkzenéért rajongott, s 1980-ban összetalálkozott egy Peter Buck nevű fanatikus lemezgyűjtővel (Bucknak több mint 10 000 darabos bakelitgyűjteménye van, és minden érdekli: klasszikus zene, punk, free dszessz és a többi) - az első időben még csak duóban muzsikáltak. A zenekar első neve a kamaszosan béna Twisted Kites volt: egy athensi garázsban kezdtek bőszen próbálni, ekkor már Bill Berry dobossal és Mike Mills basszusgitárossal kiegészülve. Végül már csak egy gyors névcsere volt hátra: a Rapid Eye Movementre, mely az alvás egyik fázisára vonatkozó orvostudományi kifejezés, véletlenszerű lexikonfelcsapással bukkantak.
Az első másfél évet az útkeresés jellemezte. Végül 81-ben jelent meg az első kislemez, a Radio Free Europe (mindössze ezer példányban), majd egy év múlva aláírhatták szerződésüket az I.R.S. Recordsszal. Még abban az évben megjelent az első EP, a Chronic Town, amellyel az akkor izmosodó amerikai főiskolai rádiókban lett népszerű a társaság. Az első igazán érett és immár a jellegzetes R.E.M.-hangzásvilágot tartalmazó munka a Murmur volt, 1983-ban. A következő években évente egy stúdióalbumot adnak ki; a Reckoning megjelenése után már követőik is akadnak, 1985-ben pedig Londonban veszik fel Fables Of The Reconstruction című albumukat Joe Boyd producerrel. Ezen a korongon a korai fáradtság jelei mutatkoznak, ami főleg a végeláthatatlan fellépések következménye volt - mindezek ellenére az album háromszázezer példányban fogyott az államokban. Rá egy évre a Life's Rich Pageant című albumot Don Gehman vezetésével készítették, aki egy immár jóval letisztultabb hangzást talált ki a dalokhoz.
A Document abszolút nemzetközi siker 1987-ben, a zenekar először kerül fel a különböző Top 10-es listákra. Ezen az albumon vannak az első igazi slágerek (The One I Love, It's The End Of The World...). Innentől kezdve már egyértelmű a történet. Következik a Green, majd az Out Of Time - utóbbi már a nagylemezlisták első helyén landol, a lemezről a Losing My Religion az R.E.M. legnagyobb slágerévé válik Amerikában. A nemzetközi szupersztár státust az Automatic For The People-lal foglalják el végérvényesen. A lemez létrehozásában a zeppelines John Paul Jones működött közre, és ezen hallható például az Everybody Hurts. Az 1994-es Monster megjelenését követően az együttes ismét intenzíven turnézni kezdett, ezúttal már több tízezres stadionokban, de sajnos ugyanekkor megkezdődött a banda pechsorozata: Bill Berry agyi aneurizmától szenvedve kórházba került, Millst pedig daganattal kellett megoperálni. A megpróbáltatások végeztével, 1996-ban a zenekar megjelentette New Adventures In Hi-Fi című albumát, amelyet a kritikusok eléggé lehúztak, pedig egyáltalán nem rossz lemez, és Stipe még Patti Smithszel is énekel duettet rajta (E-bow The Letter). Egy év múlva Bill Berry kiválik az együttesből, a többiek azonban nélküle is folytatják, a jeles dobost egy dobgéppel helyettesítve. 98-ban jelenik meg a trió felállású R.E.M. első lemeze, az Up, amely a zenekar talán leginkább kísérletezős, erősen "ambientes" korongja. A kétezres években aztán volt egy kisebb lejtmenet: noha a Reveal és az Around The Sun nem csapnivaló albumok, az igazán jó dalok hiányoznak róluk. Legújabb lemezével az R.E.M. szerencsére visszatért a korai hangzásához és attitűdjéhez: az idén megjelent Accelerate-en végre megint előtérbe helyezték a gitárokat, és beletúrtak ismét a pop 'n' rollba. Aligha meglepő hát, hogy a mostani turné programjának gerincét a 83-94 közötti korszak dalai adják. De nem is ez a lényeg. Hanem az a ritka bravúr, hogy ez a zenekar máig friss és aktuális tudott maradni a kurrens popzene élvonalában. Michael Stipe, Mike Mills és Peter Buck együttese korántsem lett önmagát ismétlő, nyugdíjas dinoszaurusz, hanem megmaradt érvényes és izgalmas rockzenekarnak, amelynek zenéjében sokféle stílus keveredik a folk-rocktól az art-rockon át a poszt-punkig olyan módon, hogy rendre egészen sajátos atmoszféra és dalformák jönnek létre.
A zenekar augusztus 16-án a Sziget Nagyszínpadán az emlékezetes 1999. júliusi (Kisstadion) és a 2005. januári (Budapest Sportaréna) koncertje után immár harmadszor játszik Magyarországon. A mérsékelten közlékeny gitáros-dalszerzőt, Peter Buckot a Narancs egy lyoni szállodaszobában érte utol.
*
Magyar Narancs: Mindhárman más városban éltek: Michael Stipe New Yorkban, Mike Mills Los Angelesben, te pedig Seattle-ben. Nem volt nehéz összeegyeztetni az Accelerate stúdiómunkálatait?
Peter Buck: Az biztos, hogy máshogy vettük fel ezt a lemezt, mint korábban. Egyrészt több részletben dolgoztunk a számokkal: Dublinban, Vancouverben és főként a zenekar szülővárosában, Athensben. Másrészt sokkal gyorsabban vettük fel a dalokat, alig kilenc hét alatt - az volt a terv, hogy minél nyersebb, élőbb és természetesebb legyen az album. Ahhoz képest, hogy korábban mennyit kísérletezgettünk a stúdióban, most inkább a rock 'n' roll módszert alkalmaztuk: több olyan szám is volt, melyet egyszerre, élőben vettünk fel, és az első felvételt meg is tartottuk. Az volt a cél, hogy lényegre törő lemez legyen, és ezt szerintem sikerült megvalósítani.
MN: A te szereped is megnőtt az új lemezen, ismét előtérbe került a gitár. Tudatos húzás volt ez?
PB: Nem tudom, hogy mennyiben volt tudatos, azt hiszem, inkább csak így alakult, de az előző két lemezünkhöz képest valóban sokkal több az elektromos gitár. Talán pont azért, mert rövidebb, gyorsabb és velősebb dalokat elsősorban gitárral lehet írni. Hozzátartozik ehhez, hogy én már korábban is rengeteg dalt írtam gitáron, csak aztán valahogy átalakultak a dalok, már ami a hangszerelésüket illeti. Most újra a gitár van soron.
MN: Az album produceri munkálatait az utóbbi évek egyik legismertebb hangmérnöke, a U2-, Bloc Party- és Kasabian-lemezeken is dolgozó Garret Jacknife Lee végezte.
PB: A U2 gitárosa, Edge ajánlotta őt a figyelmünkbe. Már ezelőtt is hallgattam a munkáit, mindegyik lemez, amin dolgozott, nagyszerűen szólt. Inspiráló volt vele dolgozni, sikerült igazi élő hangzást kialakítania. Ez volt a szándékunk, hogy úgy szóljon a lemez, mintha koncertezés közben hallanád a zenekart.
MN: Négy év telt el az Around The Sun megjelenése óta. Nem tűnik soknak?
PB: Legszívesebben minden évben készítenék egy albumot, de szerencsére vannak különböző projektjeim, amelyekkel elfoglalom magam a hosszabb szünetekben is. Szerintem rendben van, hogy két R.E.M.-lemez megjelenése között hosszabb idő telik el.
MN: Michael írja a szövegeket, Mike és te pedig a zenét - mennyire van beleszólásotok egymás dolgába?
PB: Nincs alá-fölé rendeltségi viszony, folyamatosan és közösen írjuk a dalokat, csak az változik, hogy ki hozza az alapötletet. Michael állandóan jegyzetel és ír, mindig vannak szövegei és szövegfoszlányai, ahonnan el tud indulni, Mike és én pedig együtt vagy külön-külön hozzuk a témákat, zenei ötleteket, alapokat. Az az igazság, hogy az új lemezen én többször hoztam dalokat és gitáros számkezdeményeket a többieknél.
MN: Az Around The Sun is az amerikai elnökválasztás évében jelent meg, most az Accelerate szintén a választási kampányidőszakban. Ugyanazt az üzenetet tolmácsoljátok a rajongók felé, mint négy évvel ezelőtt?
PB: Sőt, most még nagyobb hangsúllyal! Itt az ideje, hogy végre vége legyen ennek a szarságnak, ami a Bush-kormányzat alatt volt. A kétezres évek az Egyesült Államok történetének legszomorúbb időszakai közé kerül majd be, Bush politikája teljes tévedés, a külpolitikája ugyanúgy, mint a belpolitikája. Most azt érzem, hogy végre a helyükre kerülhetnek a dolgok. Az országnak szüksége van egy demokrata vezetőre - mi a kampányban teljes mellszélességgel Barack Obamát támogatjuk.
MN: Az imént említetted az R.E.M. mellett párhuzamosan futó zenekaraidat. Továbbra is zenélsz a Robyn Hitchcock & The Venus 3 zenekarral?
PB: Igen, amikor véget ér ez az R.E.M.-turné, nagyjából szeptember-október környékén, és több időm lesz, akkor felveszünk majd új dalokat Robyn Hitchcockkal. Lesz új lemez, és turnézni is megyünk. Robyn Hitchcock nekem pillanatnyilag a legfontosabb angol dalszerző, nagyon jó, hogy vele zenélhetek.
MN: És mi a helyzet a Baseball Projecttel?
PB: A Baseball Projecttel jobbára Steve Wynn dalszerző-gitáros dalait játsszuk, én a számok nagy részében basszusgitározom, de van, amelyikben mandolinon játszom. A lemez júliusban jelent meg, fő témája a baseball. Nagyon bírom ezeket a projekteket, mert ezekben nem dalszerzőként vagyok jelen. Amolyan izgalmas zenei kirándulások ezek, és a tapasztalatokat akár be tudom építeni az R.E.M. zenéjébe is.
MN: Vannak kedvenc zenekaraid a mostaniak között?
PB: Az angol Pigeon Detectives nevű bandát bírom, meg a mostaniak közül az Editorst is szeretem, ők játszanak velünk a jelenlegi turnénk néhány állomásán. Rengeteg zenét hallgatok, új zenekarokat is, minden újdonságot megveszek.
MN: Talán banális kérdés, de melyik a kedvenc gitármodelled?
PB: Rickenbacker gitárokon játszom már több mint harminc éve, szóval engem már nem nagyon lehet meggyőzni más gitártípusról. A Rickenbacker a szívemhez nőtt.
MN: Inspirálnak még azok a zenekarok, előadók, akiken felnőttél? Iggy Pop, Patti Smith...
PB: Nagyon sok zenekar vagy énekes tud inspiráló lenni, csak idővel egyre nehezebb kihozni magadból a kreativitást. Minden könnyebbé és egyben nehezebbé is válik huszonöt-harminc év után. A motiváció egyre nehezebb: nem annyira könnyű a zenére koncentrálni, mint az elején. A legjobb zenekarokat (Stooges, Velvet Underground, Patti Smith) azonban időről időre újra fel kell fedezni, az sokat segít és erőt ad.
Nagyszínpad, augusztus 16., 21.30
