A légy, a Jurassic Park, A függetlenség napja, a Silverado, az Édes vízi élet és egy csomó egyéb kasszasiker ötvenhat éves, Oscar-jelölt sztárja most a Fay Grim című DVD-újdonságban látható mifelénk (kritikánk az augusztus 14-i Visszhang rovatban - a szerk.). A Berlinalén beszéltünk vele.
*
Magyar Narancs: Elévülhetetlen érdemeket szereztél a káoszelmélet népszerűsítésében a Jurassic Parkban.
Jeff Goldblum: Valahogy megtalálnak az ilyen szerepek. Pedig nem vagyok az a kimondottan tudományos csávó. A suliban is a sport meg a dzsessz érdekelt csak.
MN: Hal Hartley a Fay Grimben elég titokzatos szerepet adott rád, fedett politikai Lucifer, hm!
JG: Hát nem elképesztő? Olyan fickó, aki megszállottan szervezkedik, és túlzottan azonosítja magát a küldetésével. Õ az emberi természetben rejlő sötétség mintapéldája. Ellentétben egyes forgatókönyvekkel, amelyek igencsak soványnak tűnnek az olvasáskor, itt éppen az tetszett, hogy a hátterébe bele volt építve még egy kozmikus teremtéstörténet is.
MN: Könnyen ment, hogy szeriőz arccal add elő a film tréfáit?
JG: A legjobb humor abból jön, ha a szereplő nem is látja, hogy amit teljes beleéléssel mond, az vicces. Azokat a rendezőket szeretem, akik nem a megszokott formulák mentén haladnak. Mint Cassavetes vagy Robert Altman - vele volt is szerencsém együtt dolgozni. Nincs náluk kiírva, hogy vigyázz, jön a ziccer! Mert olyankor ugyan nevetünk, de csak úgy félszívvel, mert tudjuk, hogy pont az ilyesmiken szokás nevetni. Nem, ehelyett váratlanul figyel be náluk a poén, és még jó adag intelligencia is munkál a vicceikben. A közönség sem feltétlenül egy emberként reagál: van, aki felnevet, mert rögtön érti, mások nem, de érzik, hogy ez érdekes lehet, talán van benne még mit keresgélni. Az ilyen komplex dolgokat szeretem.
MN: Idén Paul Schraderrel forgattad Yoram Kaniuk regényét a holokausztról és annak pszichés utóhatásáról.
JG: Schrader így jellemezte a filmet: egy férfi, aki egyszer kutya volt, találkozik egy kutyával, aki egyszer ember volt. Mi van? Nos, elég kényes feladat volt. Én vagyok a főszereplő, Adam. Izraelben járunk, 1961-ben, egy elmegyógyintézetben, ahol a holokauszt mentálisan sérült túlélőit ápolják. Fekete-fehér flashbackben bontakozik ki a múlt: Adam népszerű komikus volt a 20-as, 30-as évek Berlinjében. Hegedűművész, gondolatolvasó, állatokat utánzó humorista egy személyben. Volt felesége és két lánya. Zsidó család. Munkatáborba küldték mindannyiukat. A táborparancsnok (Willem Dafoe) emlékezett rá Berlinből. "Te vagy a legviccesebb fickó az egész Német Bihhhodalomban, mostantól kezdve az lesz a feladatod, hogy kutyát játszol nekem." Ott kell hemperegnem a sárban, meg csaholni az irodájában, abban a reményben, hogy így talán megmenthetem a feleségemet és a lányaimat. De nem így lesz. Másfél évig kutyáskodok, s amikor felszabadítják a tábort, belül már félig halott vagyok. A családom nélkül másra sem vágyom, csak hogy meghalhassak. Intézetbe kerülök, s ápolóim lelkére kötöm, nehogy egy kutyával kerüljenek a szemem elé. De Adam egy nap mégis kutyaugatást hall... A pincében meghúzódott egy kisfiú, aki kutyának tetteti magát. Tizenkét éves. Furcsa kapcsolat szövődik köztük, hol kedvelik, hol ki nem állják egymást. De a férfi végül mégiscsak jó hatással van a srácra, holott korábban a doktorok sem tudtak segíteni rajta. Így Adam maga is visszajön az életbe, és szenvedélyes viszonyt kezd az egyik ápolónővel.
MN: Peter Wellerrel (Robotzsaru) a Buckaroo Banzai kalandjai a nyolcadik dimenzión keresztül című örök érvényű sci-fiben játszottál elő-ször zenekarban, aztán megalakítottátok a The Mildred Snitzer Orchestrát. Még mindig zenéltek?
JG: Hogyne, öten vagyunk, csak férfiak. Ha ráérünk, játszunk. Nem szoktunk próbálni, kötetlenül örömzenélünk, nyilvánosan jammelünk. A közönségből hívunk nőket a színpadra, hogy énekeljenek. Világéletemben nagyon szerettem klimpírozni. Bárhol laktam, mindig volt nálam egy fekete zongora. Ha van egy szabad percem, verem - még tévézés közben is!
MN: Milyen A függetlenség napja vagy a Jurassic Park után belecsöppenni egy no-budget filmbe?
JG: A meló ugyanaz. Szerencsém volt, mert a független filmek, amikben részt vettem, mind jól szervezett produkciók voltak, és sosem éreztem úgy, hogy szétszórt emberekkel tökölök, még akkor sem, ha a büdzsé néha valóban zéró, a közönség pedig, khm, speciális.
MN: Igen gyakran belezúgtál a filmbéli partnernőidbe.
JG: A dolog nyitja, hogy csodálatos nőkről beszélünk. Bármi legyen a foglalkozásuk, akkor is beléjük habarodtam volna.
MN: És mi van, ha a forgatás után kihűlnek az érzelmek?
JG: Megesik... Az emberi kapcsolatok épp olyanok, mint minden más a világon, sok szörnyű dolog történhet meg bennük. De végső soron azok is elmúlnak. Az egyetlen dolog, ami számít, az a most: a nő, akivel éppen együtt vagy. Akinek a közelében meghallhatod a saját szíved dobogását, és érzed, hogy nyugalomra leltél.
MN: Gondolom, most színészi imázsod kihangosított változatához volt szerencsénk.
JG: Nem tettetem magam másnak, mint amilyen vagyok. A filmkészítés minden aspektusát élvezem. Még a felvételek közti várakozást is, amikor úgy tűnik, megállt az idő, és csak nézelődök. Mindig szívesen találkozom emberekkel olyan körülmények közt, mint most veled, örömmel beszélgetek filmekről. Még azon is jól elszórakozom, hogy amikor piros lámpát kapok a kocsimmal Los Angelesben, s éppen egy turistabusz mellett állok meg, hallom az idegenvezető hangját: "Jobbra a Hollywood felirat, balra pedig Jeff Goldblum a volánnál". Odavigyorgok nekik, csíííííz. Ha viszont nem vettek észre a buszban, integetek, hogy meglássanak. Legyen szép napjuk. Nekem az van, akár esik, akár fúj.
