"Egyszerű maradjon" - José González

  • Greff András
  • 2008. augusztus 28.

Film

Eddigi két lemezén (Veneer, In Our Nature) elbűvölő, akusztikus gitárra és énekhangra komponált, intim szerzemények hallhatók, és számos kiváló feldolgozás is kötődik a nevéhez. Közülük az egyik, a Heartbeats (eredetileg a szintén svéd The Knife dala) tette híressé: az szólt ugyanis a Sony Bravia népszerű, színes golyós reklámjában. Augusztus 17-én éjjel hat-hét ezres tömeg előtt adott kiváló koncertet a Sziget egyik sátrában; interjúnkra aznap délután került sor.

Eddigi két lemezén (Veneer, In Our Nature) elbűvölő, akusztikus gitárra és énekhangra komponált, intim szerzemények hallhatók, és számos kiváló feldolgozás is kötődik a nevéhez. Közülük az egyik, a Heartbeats (eredetileg a szintén svéd The Knife dala) tette híressé: az szólt ugyanis a Sony Bravia népszerű, színes golyós reklámjában. Augusztus 17-én éjjel hat-hét ezres tömeg előtt adott kiváló koncertet a Sziget egyik sátrában; interjúnkra aznap délután került sor.

*

Magyar Narancs: A 90-es években még hardcore bandákban játszottál. Miért fordultál el attól a zenétől?

José González: Már abban az időben is írtam a saját zenémet, amikor hardcore bandákban játszottam. A váltás fő oka az volt, hogy nem sok minden történt a zenekaraimmal: játszottunk néhány koncertet, felvettünk pár számot, de nem jelentettünk meg semmit. 2000 körül a Göteborgi Egyetem biokémiai tanszékén tanultam, és közben írtam otthon a számaimat - és akkor fokozatosan búcsút intettem a zenekaroknak, és elkezdtem a szólópályát.

MN: Meg sem fordult akkor már a fejedben, hogy zenekart szervezz magad köré?

JG: Valószínűleg azért nem, mert nekem sosem voltak tinédzserkori álmaim arról, hogy híres rockzenész leszek. Egy ideig még felléptem olykor egy-egy zenekarral, de nem ez volt a nagy álmom, úgyhogy elhagyni sem volt olyan nehéz. Habár ma is kedvelem a hardcore zenét, azt gondoltam, hogy annyi érdekes dolog van még az életben, hogy nincs szükségem rá, hogy ilyen zenekarokban játsszam.

MN: Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a legkedvesebb zenészed egy kubai muzsikus, Silvio Rodríguez.

JG: Latin-amerikai zenén nőttem fel (González családja Argentínából költözött Svédországba a 70-es évek végén - G. A.), nagyon sok argentin folkzene szólt otthon, ami tele van akusztikus gitárral, és nagyon dallamos. Később pedig egyre inkább a brazil zene érdekelt, amit most is nagyon szeretek.

MN: Nem gondoltál rá, hogy spanyolul énekelj?

JG: Lehet, hogy sort fogok keríteni rá egyszer, de most nem érzem szükségét. Amikor elkezdtem írni a dalaimat, valahogy természetes volt, hogy angolul énekeljek, ami eléggé tipikus egy svéd zenésztől. Nagyon sok amerikai és angol kulturális termékkel kerülünk kapcsolatba, és talán ezért is érezzük természetesnek, hogy angolul énekeljünk. És mivel ez a megszokott, én sem sokat gondolkodtam rajta.

MN: Szóval nem egy tudatos húzás volt ez azért, hogy nagyobb közönséget tudj elérni?

JG: Nem, nem igazán. A svéd az anyanyelvem, és azért nem azt választottam, mert úgy éreztem, hogy énekelve bénán hangzik. De most már azt gondolom, hogy bármilyen nyelv megteszi, ha stílusosan használod.

MN: Jó néhány remek feldolgozást készítettél az évek során. Olykor viszont a te számaidat dolgozzák fel. Van kedvenced ezek közül? Nem tudom, hogy hallottad-e már például, amit a Gutter Twins...

JG: Igen, igen, éppen azt akartam mondani. Nagyon szeretem azt a Down The Line-verziót. Igazi rock 'n' roll számot kreáltak belőle.

MN: A többi dalodat nem szeretnéd meghallgatni úgy, hogy egy teljes rockzenekar játssza?

JG: Nekem is van megint saját rockzenekarom, a Junip, és így még jobban élvezem, hogy a szólószámaim roppant egyszerűek, már ami a hangszerelést illeti, míg a zenekar sokkal komplexebb. Lehet, hogy jópofa volna zenekarral is eljátszani a számaimat, de azt hiszem, túlságosan tipikus húzás egy énekes-dalszerzőtől, aki otthon ülve egyetlen gitárral írja a dalait, hogy amikor fel kell lépnie, akkor gyorsan meghív egy bőgőst meg egy dobost, és a végén egy kedves hangzású popzenekar áll a színpadon. Nekem erre nincs szükségem. Én azt akarom, hogy a zeném egyszerű maradjon.

MN: Pedig így sokkal nehezebb hatásosnak lenni egy ilyen fesztiválon.

JG: Nejlonhúros gitárral játszom ilyenkor is, amit különösen nehéz minőségi módon kihangosítani, de az előbb itt, ebben a sátorban jól szóltunk a beállás alatt (a szigetes koncerten bizonyos számokban kongáival és vokáljaival két vendégzenész is dúsította a hangzást - G. A.).

MN: Említetted a rockzenekarodat, a Junipot, amellyel 2005-ben kiadtatok egy ötszámos mini albumot. Várható folytatás?

JG: Igen. Most nyáron újra összejöttünk, és az a terv, hogy ősszel felveszünk egy nagylemezt, ami a jövő évben jelenne meg. A zenét együtt írtuk hárman (a Junip tagjai Gonzálezen kívül Elias Araya dobos és Tobias Winterkom billentyűs - G. A.), de az énekdallamokat és a dalszövegeket mind én írom, szóval ez a projekt is eléggé rám épül. Mégis jó érzés, hogy valamennyire azért kiengedhetem a kezemből az irányítást. Szólóban minden kizárólag rólam szól, a Junipban viszont egy lehetek a zenekar tagjai közül. Persze nem arról van szó, hogy valamiféle nyomás alatt lennék. Rég hozzászoktam már, hogy egyedül játsszak, de amikor zenekarod van, mindig történhet valami különös, és arról is szólhat egy koncert, hogy egyszerűen csak jól mulass, mert nem kell állandóan az előadásra koncentrálni.

MN: Egy Sony-reklám ismertette meg a nevedet a világgal. Nem zavar, hogy a zenéd túlságosan szorosan kötődik immár olyan képekhez, amelyek nem a tieid?

JG: Kicsit bosszús vagyok amiatt, hogy egy számom egy bizonyos termékhez kötődik. Hosszú távon ez talán már nem így lesz, de az biztos, hogy ma még a Heartbeatsről a legtöbb ember egyből a színes golyókra asszociál. Nem ez a legtökéletesebb módja annak, hogy megismertesd a zenédet, de elég hatásos. Inkább azt érzem negatívnak, hogy most már tulajdonképpen egész életemben folyamatosan reklámozni fogom azt a terméket a fellépéseimen (nevet). De ez a reklám roppant nagy közönséghez juttatott el Angliában és egyéb országokban is, amit más módon valószínűleg nagyon nehéz lett volna elérni. Lehet, hogy rákényszerültem volna, hogy tíz éven át megállás nélkül turnézzak, vagy megpróbálhattam volna összehozni egy legalább annyira érdekes klipet, mint amilyen a reklám volt, és hát nem valószínű, hogy összejött volna. Ami megtörtént, azon már nem tudok változtatni, úgyhogy nem foglalkozom túl sokat ezzel.

Figyelmébe ajánljuk