"Egyszerű maradjon" - José González

  • Greff András
  • 2008. augusztus 28.

Film

Eddigi két lemezén (Veneer, In Our Nature) elbűvölő, akusztikus gitárra és énekhangra komponált, intim szerzemények hallhatók, és számos kiváló feldolgozás is kötődik a nevéhez. Közülük az egyik, a Heartbeats (eredetileg a szintén svéd The Knife dala) tette híressé: az szólt ugyanis a Sony Bravia népszerű, színes golyós reklámjában. Augusztus 17-én éjjel hat-hét ezres tömeg előtt adott kiváló koncertet a Sziget egyik sátrában; interjúnkra aznap délután került sor.

Eddigi két lemezén (Veneer, In Our Nature) elbűvölő, akusztikus gitárra és énekhangra komponált, intim szerzemények hallhatók, és számos kiváló feldolgozás is kötődik a nevéhez. Közülük az egyik, a Heartbeats (eredetileg a szintén svéd The Knife dala) tette híressé: az szólt ugyanis a Sony Bravia népszerű, színes golyós reklámjában. Augusztus 17-én éjjel hat-hét ezres tömeg előtt adott kiváló koncertet a Sziget egyik sátrában; interjúnkra aznap délután került sor.

*

Magyar Narancs: A 90-es években még hardcore bandákban játszottál. Miért fordultál el attól a zenétől?

José González: Már abban az időben is írtam a saját zenémet, amikor hardcore bandákban játszottam. A váltás fő oka az volt, hogy nem sok minden történt a zenekaraimmal: játszottunk néhány koncertet, felvettünk pár számot, de nem jelentettünk meg semmit. 2000 körül a Göteborgi Egyetem biokémiai tanszékén tanultam, és közben írtam otthon a számaimat - és akkor fokozatosan búcsút intettem a zenekaroknak, és elkezdtem a szólópályát.

MN: Meg sem fordult akkor már a fejedben, hogy zenekart szervezz magad köré?

JG: Valószínűleg azért nem, mert nekem sosem voltak tinédzserkori álmaim arról, hogy híres rockzenész leszek. Egy ideig még felléptem olykor egy-egy zenekarral, de nem ez volt a nagy álmom, úgyhogy elhagyni sem volt olyan nehéz. Habár ma is kedvelem a hardcore zenét, azt gondoltam, hogy annyi érdekes dolog van még az életben, hogy nincs szükségem rá, hogy ilyen zenekarokban játsszam.

MN: Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a legkedvesebb zenészed egy kubai muzsikus, Silvio Rodríguez.

JG: Latin-amerikai zenén nőttem fel (González családja Argentínából költözött Svédországba a 70-es évek végén - G. A.), nagyon sok argentin folkzene szólt otthon, ami tele van akusztikus gitárral, és nagyon dallamos. Később pedig egyre inkább a brazil zene érdekelt, amit most is nagyon szeretek.

MN: Nem gondoltál rá, hogy spanyolul énekelj?

JG: Lehet, hogy sort fogok keríteni rá egyszer, de most nem érzem szükségét. Amikor elkezdtem írni a dalaimat, valahogy természetes volt, hogy angolul énekeljek, ami eléggé tipikus egy svéd zenésztől. Nagyon sok amerikai és angol kulturális termékkel kerülünk kapcsolatba, és talán ezért is érezzük természetesnek, hogy angolul énekeljünk. És mivel ez a megszokott, én sem sokat gondolkodtam rajta.

MN: Szóval nem egy tudatos húzás volt ez azért, hogy nagyobb közönséget tudj elérni?

JG: Nem, nem igazán. A svéd az anyanyelvem, és azért nem azt választottam, mert úgy éreztem, hogy énekelve bénán hangzik. De most már azt gondolom, hogy bármilyen nyelv megteszi, ha stílusosan használod.

MN: Jó néhány remek feldolgozást készítettél az évek során. Olykor viszont a te számaidat dolgozzák fel. Van kedvenced ezek közül? Nem tudom, hogy hallottad-e már például, amit a Gutter Twins...

JG: Igen, igen, éppen azt akartam mondani. Nagyon szeretem azt a Down The Line-verziót. Igazi rock 'n' roll számot kreáltak belőle.

MN: A többi dalodat nem szeretnéd meghallgatni úgy, hogy egy teljes rockzenekar játssza?

JG: Nekem is van megint saját rockzenekarom, a Junip, és így még jobban élvezem, hogy a szólószámaim roppant egyszerűek, már ami a hangszerelést illeti, míg a zenekar sokkal komplexebb. Lehet, hogy jópofa volna zenekarral is eljátszani a számaimat, de azt hiszem, túlságosan tipikus húzás egy énekes-dalszerzőtől, aki otthon ülve egyetlen gitárral írja a dalait, hogy amikor fel kell lépnie, akkor gyorsan meghív egy bőgőst meg egy dobost, és a végén egy kedves hangzású popzenekar áll a színpadon. Nekem erre nincs szükségem. Én azt akarom, hogy a zeném egyszerű maradjon.

MN: Pedig így sokkal nehezebb hatásosnak lenni egy ilyen fesztiválon.

JG: Nejlonhúros gitárral játszom ilyenkor is, amit különösen nehéz minőségi módon kihangosítani, de az előbb itt, ebben a sátorban jól szóltunk a beállás alatt (a szigetes koncerten bizonyos számokban kongáival és vokáljaival két vendégzenész is dúsította a hangzást - G. A.).

MN: Említetted a rockzenekarodat, a Junipot, amellyel 2005-ben kiadtatok egy ötszámos mini albumot. Várható folytatás?

JG: Igen. Most nyáron újra összejöttünk, és az a terv, hogy ősszel felveszünk egy nagylemezt, ami a jövő évben jelenne meg. A zenét együtt írtuk hárman (a Junip tagjai Gonzálezen kívül Elias Araya dobos és Tobias Winterkom billentyűs - G. A.), de az énekdallamokat és a dalszövegeket mind én írom, szóval ez a projekt is eléggé rám épül. Mégis jó érzés, hogy valamennyire azért kiengedhetem a kezemből az irányítást. Szólóban minden kizárólag rólam szól, a Junipban viszont egy lehetek a zenekar tagjai közül. Persze nem arról van szó, hogy valamiféle nyomás alatt lennék. Rég hozzászoktam már, hogy egyedül játsszak, de amikor zenekarod van, mindig történhet valami különös, és arról is szólhat egy koncert, hogy egyszerűen csak jól mulass, mert nem kell állandóan az előadásra koncentrálni.

MN: Egy Sony-reklám ismertette meg a nevedet a világgal. Nem zavar, hogy a zenéd túlságosan szorosan kötődik immár olyan képekhez, amelyek nem a tieid?

JG: Kicsit bosszús vagyok amiatt, hogy egy számom egy bizonyos termékhez kötődik. Hosszú távon ez talán már nem így lesz, de az biztos, hogy ma még a Heartbeatsről a legtöbb ember egyből a színes golyókra asszociál. Nem ez a legtökéletesebb módja annak, hogy megismertesd a zenédet, de elég hatásos. Inkább azt érzem negatívnak, hogy most már tulajdonképpen egész életemben folyamatosan reklámozni fogom azt a terméket a fellépéseimen (nevet). De ez a reklám roppant nagy közönséghez juttatott el Angliában és egyéb országokban is, amit más módon valószínűleg nagyon nehéz lett volna elérni. Lehet, hogy rákényszerültem volna, hogy tíz éven át megállás nélkül turnézzak, vagy megpróbálhattam volna összehozni egy legalább annyira érdekes klipet, mint amilyen a reklám volt, és hát nem valószínű, hogy összejött volna. Ami megtörtént, azon már nem tudok változtatni, úgyhogy nem foglalkozom túl sokat ezzel.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.