Magyar Narancs: Volt bennetek valaha olyan törekvés, hogy mást játsszatok, mint délszláv népzenét, vagy eleve erre kötelezett a családi örökség?
Eredics Áron: Ez el volt rendelve családilag. Nem erőltették otthon, de az, hogy délszláv népzenén nőttünk fel, eleve ebbe az irányba terelt. A szüleink beírattak minket a zeneiskolába, s aztán a többi jött magától. A Söndörgőt az unokatestvérem, Dávid indította el a barátaival 1995-ben Szentendrén. Játszani kellett valamit egy iskolai rendezvényen, és amikor szólt egy-két havernak meg nekem, rögtön kiderült, hogy a népzene megy a legkönnyebben, az már valahogy a fülünkben van. Most, hogy már a Zeneakadémián képeznek minket (a 2007 őszén beindult népzenei tanszakon - a szerk.), más műfajokban is próbálgatjuk magunkat. Némiképp az új lemezünk is erre rímel: ez egy kicsit elrugaszkodott az archaikus rétegtől.
MN: A szüleitek együtteséhez, a Vujicsicshoz képest hogyan határoztátok meg magatokat? Valami hasonlót, vagy valami "sajátosat" akartatok csinálni?
EÁ: Emögött mindig is jelen volt a mester és tanítvány viszony. Bárkit megkérdezhetsz a bandából. Õk a mestereink, tőlük kaptuk azt az alapot és látásmódot, amivel el lehetett indulni. De mi egy másik korban indultunk, és mára rengeteg dolog megváltozott a világban, így a zenéhez is máshogy viszonyulunk. Ezt főleg azóta érzem, amióta szegény Karcsi helyén a Vujicsicsban is játszom (Győri Károly 2006-ban elhunyt - a szerk.). Apámék olyan letisztult dolgot csinálnak, ami utánozhatatlan. Nem is lehet célunk, hogy lemásoljuk, legfeljebb annyiban, hogy megtanuljuk minden csínját-bínját. Mint ahogy a Ferusszal való megmérettetés is egyféle mesterkurzust jelentett. Iszonyú fejlődéssel járt, felrepített minket.
MN: A tamburazene finom, könynyed, légies muzsika. A macedón csocsek pedig kemény, vaskos, véres. A Ferusszal való együttműködés megkívánta tőletek, hogy kieresszétek a szellemet a palackból?
EÁ: Olyannyira, hogy ki kellett hozzá utaznunk Szkopjéba. S ott valamit tényleg "kiszabadított a palackból", hihetetlen hatással volt ránk. Úgy a személyisége, mint az, amit játszik. Nem a magunk dicséretére, hanem Ferus elismerésére mondom: belőlünk, akik itt Szentendrén jó messze vagyunk az ő török, bolgár, macedón, cigányzenei világától, ki tudta hozni ugyanazt a mélyen rejlő erőt, ami benne dúl. Ez valahol meglapult bennünk, és neki sikerült előcsalnia. A koncerteken pedig végképp, mert ott aztán a közönségnek is nyomta. Nem véletlen, hogy akkora név - tényleg zseniális előadó.
MN: Miért kellett nektek Ferus: mert nagy név, ami jót tesz a zenekarnak, vagy mert valóban közel állt hozzátok?
EÁ: A történet úgy kezdődött, hogy szerveztünk egy fesztivált Szentendrén, ahová meg akartuk hívni. Akkor még nem gondoltuk, hogy esetleg kísérhetnénk, hanem a zenekarával próbáltuk elhozni. De nagyon drága volt, s így nem jött össze. Aztán amikor 2005-ben a Művészetek Palotájába kaptunk meghívást, már egyedül hívtuk, és akkor merült fel, hogy mi játsszunk vele. Erre kellett próbálnunk Szkopjéban. Addig persze az is a pakliban volt, hogy egy ekkora név szárnyat adhat a bizniszben, de kint eltűnt ez a motívum, ott már tisztán arról volt szó, hogy lenyűgözött. Kiderült, hogy nekünk valóban szükségünk van arra, hogy együtt muzsikáljunk.
MN: Az hogyan dőlt el, hogy milyen számokat játsszatok?
EÁ: A koncert programját mi szerkesztettük. Ferus alapvetően esküvői zenész, aki lagzikon tölti az ideje nagy részét, s emiatt az ízlése nem teljesen kóser, minden belefér. Így aztán nagyon figyeltünk a számok kiválasztására. A játékába persze nem szóltunk bele, egyébként meg rendkívül konstruktív volt, és nagyon sokat segített a hozzászólásaival. Arra is ráérzett, hogy még milyen számok jöhetnek képbe, és azokat minden lacafacázás nélkül betanította nekünk. Tíz órát próbáltunk mindennap, s azalatt rengeteget tanultunk mind dallamanyagban, mind szólótechnikákban. Tényleg olyan volt, mint egy mesterkurzus.
MN: S a közös lemez ötlete...?
EÁ: Miután túlestünk a Művészetek Palotáján, egyből éreztük, hogy pár ilyen koncertből össze lehetne hozni egy lemezt. A mi hangszerelésünk ugyan nem Ferus világa, az elején furcsa is volt neki, és próbálta forszírozni, hogy dobszerkó meg basszusgitár kell. Aztán lassan beletörődött, és a végén meg is tetszett neki. Talán érzett valami nosztalgiát. Náluk a hetvenes években készítettek olyan lemezeket, ami nagyjából hasonlított a mi hangszerelésünkre. Egyébként meg sokszor azt éreztem, hogy az ötvenhat évével ő a legnagyobb gyerek köztünk. Nehéz volt vele megtalálni a hangot, már a nyelvi akadályok miatt is, de az utolsó koncert végére igazi partnerek lettünk. Már a ráadást játszottuk, és ugye Ferusnak az a mániája, hogy olyankor iszonyú tempót kell diktálni. Számítottunk erre, de eszelősen rákapcsolt, s közben egy idegen témába kezdett, és azt feszítette tovább. Alig tudtuk követni. Na és akkor ránézett a Salira (Eredics Salamon - a szerk.), és jelezte neki, hogy ő jön. Teljesen kiakadtunk attól, hogy hatezer ember előtt ezt teszi velünk, de ettől az idegtől a Sali úgy odatette a szólóját, hogy Ferus kénytelen volt utána leinteni a számot. Már nem tudta volna tovább fokozni. Akkor ott fel tudtuk venni a kesztyűt, és érződött rajta, hogy másképp néz ránk. Valameddig felértünk hozzá.
MN: Egy ilyen munka után hol lehet, hol kell folytatni?
EÁ: Sokat gondolkodtunk rajta. A nyár most úgy telt el, hogy játszottuk ezeket a számokat Ferus nélkül is. Működik a dolog, és a közönségnek is tetszik. Tény, hogy másféle anyag, mint amit megszoktak tőlünk. De ez nem azt jelenti, hogy váltanánk, és a következő lemez repertoárjában nem lesz tambura. Azt az irányt kell tartanunk, amin eddig haladtunk, azzal pedig, amit Ferustól tanultunk, élni kell. Szóval továbbra is tamburázunk, de ha kell, ilyet is tudunk.
