Magyar Narancs: Miért a hosszú szünet?
Almási Tamás: Az 1980-as Ballagás nagy siker volt a mozikban. Utána kiváltságos helyzetbe kerültem: fölkínálták, hogy azonnal kezdjek hozzá egy újabb játékfilmhez. Ettől megijedtem kissé, mert úgy éreztem, hogy a Ballagás forgatókönyve csak háromnegyed részben volt kész a forgatás kezdetekor. Akkor megfogadtam, hogy csak kész forgatókönyvvel vágok bele egy újabb játékfilmbe. Magam kértem haladékot a stúdióvezetőtől, akit azonban később leváltottak, az új vezetésnek pedig nem voltam a szívügye. Parkolópályára tettek, de mire erre rájöttem, eltelt négy év. Stúdiót váltottam, az új stúdió azonban megszűnt, ezért úgy gondoltam, bizonyára más szándéka van velem a sorsnak. A megélhetés miatt dokumentumfilmeket kezdtem készíteni, amibe szép lassan beletanultam, megéreztem az ízét, díjakat nyertem: a műfaj kezdte kitölteni az életemet. Magyarországon sajnos a dokumentumfilmet nem ugyanazzal a mércével mérik, mint a játékfilmeket. Nem magam miatt keserít ez el - hiszen én kivívtam a megbecsülést -, hanem egy csomó fiatal kollégám miatt, akiken látom a kisebbségi érzést. Hogy jobban megvilágítsam: közel húsz egész estés dokumentumfilm és számos hazai és nemzetközi díj után kaptam meg a Balázs Béla-díjat, amit ha egy magyar játékfilmes a második filmje után nem kap meg, már sértve érzi magát.
MN: A Márió, a varázsló nyolc év munkája. Változott közben az eredeti koncepció?
AT: A film nyolc évig konstans módon volt jelen az életemben - vigyáznom is kellett, hogy az igazi beteljesülés csak a forgatáson érjen utol. Ritkán érzem késznek, amit csinálok, még szerencse, hogy idővel a filmeket kiveszik a kezemből. Nincs befejezett mű a számomra, mindig találok javítanivalót, ami ma megfelel, azon holnap lehet, hogy változtatni kell. A nyolc év alatt legalább tíz forgatókönyv született - végül az elkészült film került a legközelebb Halász Margit azonos című novellájához. Maga a szerelmi történet - ez a zabolázhatatlan szenvedély és annak a furcsa beteljesedése -, amit a filmben végigélünk, alapvetően a novellából táplálkozik, a történelmi kulissza, a rendszerváltás mint háttér a film sajátja.
MN: Mi fogta meg jobban, a hősnő személyes sorsa, vagy az a közeg, melyben ez a sors formálódik?
AT: A novella expresszív, balladaszerű, végzetes és végletes - ez a filmcsinálásban is mindig nagy hatást gyakorolt rám. Azt gondolom, hogy ha az ember filmet készít, annak legyenek csúcsai és legyenek mélységei. Szeretem nézni a pasztell árnyalatokat is, de igazán megejteni az elementáris erejű történetek szoktak. Több dolog jelenik meg egyszerre ebben az írásban, és ez a több dolog csak együtt működik. A hatáshoz kellett az átlag magyar ember, aki negyven évig el volt zárva a külvilágtól, és aki számára a szabadság csak akkor öltött testet, amikor egy nyugati rokon Magyarországra érkezett, vagy ő maga háromévente megtapasztalhatta, milyen is az élet a Lajtán túl. Csak remélni mertük, hogy egyszer majd mi is hasonló világban élünk. Az elementáris vágyódás a szebbre, a jobbra megcsalta a tekintetünket, mondhatni, illúziókba ringattuk magunkat. Verának - a film főhősének - a rendszerváltás előtt limitálva voltak a lehetőségei, és amikor végre eljött a faluba a változás egy olasz üzletember, Márió személyében (Franco Nero), aki munkát adott neki, aki emberszámba vette, sőt meglátta benne a nőt, az asszonyból lávaként tört elő a teljesebb élet iránti vágy, az igazi szerelem igénye. Ahhoz azonban, hogy ez a gát átszakadjon, kellett az említett közeg is. Az igény szinte mindannyiunkban ott lakozott, de a nők mindig is bátrabbak voltak, hajlandóak voltak megélni a sorsukat, akár bolondot is csinálni magukból egy szerelem kedvéért. Hiszen a film végeredményben ez, egy csodálatos szerelem története.
MN: Vera problémái Almási Tamás problémái voltak?
AT: "Bovaryné én vagyok." Ezek a nehézségek - érzelmileg, mentálisan - az én problémáim között is megjelentek. Többször mondták már nekem, hogy női filmeket csinálok. Furcsa ezt hallani, de büszkén vállalom. Nagyon szeretem a női szereplőket, a női élethelyzeteket - valami miatt ezek gazdagabbak, izgalmasabbak számomra, mint a férfisorsok. Mintha jobban meg is érteném a nőket, mint a férfiakat. Nem véletlen, hogy ebben a filmben is a férfi főszereplő, Márió csak katalizátor, akihez képest a dolgok történnek. Franco Nerót azért is választottam erre a szerepre, mert építettem a nemzetközi hírnevére, mindarra, amit ő jelent a nők számára. Tudtam, amikor Nero a méltatlanul nem foglalkoztatott magyar színészeinkkel találkozik majd, az - bevallják-e vagy sem - megjelenik a tekintetükben, fontos momentum lesz a pályájukon. A másság erejére építettem. Miért ne használjam ki azt, amit a természetes helyzet felkínál?
MN: A film egy olyan egyoldalú szerelem története, ami végül a hősnő elborulásához vezet. Ezt a folyamatot azonban nem éreztem eléggé kidolgozottnak.
AT: A forgatókönyvben pontosan fel volt építve ez is, de három kép sajnos hiányzik a filmből. Az egyik nagyon drága helyszínen megcsúsztunk, és nem akartam túllépni a költségvetést. Ha valakinek ez fáj, az én vagyok - megszakad a szívem, ha látom a moziban ennek a három jelenetnek a helyét. Utólag nem tudok mit tenni, és csak magyarázkodni tudnék a nézőknek és a kritikusoknak.
MN: A történetben dokumentumfilmekre kívánkozó társadalmi problémák jelennek meg.
AT: Azt gondolom, hogy egy játékfilm elkészítéséhez általában rálátás és távolság kell. A rendszerváltozás időszakát én kamerával a kezemben Ózdon töltöttem, nyolc részből álló sorozatot készítettem. Közelről tapasztalhattam meg, hogy miként repedeznek meg a szocialista freskók, hogyan erodál a rendszer. Ott és abban a pillanatban kellett reagálnom az eseményekre - persze a vágás során az ember korrigál, szerkeszt -, de mégis, a követéses dokumentumfilm lényegében kevéssé alkalmas arra, hogy hátralépjünk, morfondírozzunk. Ha a vonaton ülök, nem látom kívülről, hogyan halad. El kellett telnie közel húsz évnek, hogy megértsem, hogyan mozgott a rendszerváltozás vonata. Maga a szerelmi történet ugyan időtlen, de ebbe a speciális korba helyezve kap különös hangsúlyt.
MN: Számos szakíró kérte már számon a magyar játékfilmeken a feldolgozatlan közelmúltat. Egyetért velük?
AT: Valóban, a közelmúltunk a játékfilmekben alig-alig jelenik meg - a dokumentumfilmek azonban nagy számban és részletesen ábrázolják, és az előbb említettek miatt szerintem ez rendjén való. Azt gondolom, a magyar játékfilm a következő tíz évben jórészt erről szól majd. Árnyalt, ellentmondásos, nagyon bonyolult képletet kell megoldani, ehhez idő kell. A szomszédos Romániában sok film foglalkozik a múlttal. A román film szerintem a diktatúrának "köszönhetően" lényegében a semmiből "buggyant elő" az utóbbi években, és tarolt a nemzetközi fesztiválokon. A nyílt és közeli diktatúrát, úgy tűnik, egyszerűbb feldolgozni. A Forradalmárok című filmben a saját 1989-es forradalmukat is képesek voltak kiröhögni, amihez kell egy másfajta történelemlátás, egy más típusú szemlélet, mint a miénk. Ma, itthon 1956-ról ennek a töredékét sem mernénk megcsinálni - miközben ettől '56 nem lenne sem kisebb, sem kevesebb, sőt. A magyar történelmet hihetetlen patetikus közeg veszi körül. Talán azért, mert kevésszer győztünk. A románok valószínűleg azért tudnak magukon ironizálni, mert a történelem folyamán még a vesztes helyzetekből is majdnem mindig jól jöttek ki, mi azonban még a győztesekből is majdnem mindig rosszul. A következő filmem viszont - ami egyébként a zseniális futballista, Puskás Ferenc életét dolgozza fel, a Puskás Hungary - egy olyan magyarról szól, aki leghíresebb honfitársunkként nem egy tipikus magyar, sokkal inkább a legkisebb királyfi, aki helyettünk is győz.
