Az art brut - szó szerinti magyar fordításában nyers vagy brutális művészet - fogalmát a huszadik század negyvenes évei óta ismerjük, amikor a híres francia avantgárd festőművész, Jean Dubuffet a társadalom perifériáján élő csavargók, börtönbüntetésüket töltő rabok és - elsősorban - pszichiátriai betegségekben szenvedők önkifejező alkotásait kezdte gyűjteni. Hamarosan egy Art Brut Társaságot is létrehozott, amelynek tagjai között a szürrealizmus és az avantgárd akkori leghíresebb képviselői is megtalálhatóak voltak, többek között André Breton, Michel Tapié vagy André Malraux, akiket egyre jobban vonzottak ezek a különös alkotások. A gyorsan gyarapodó gyűjtemény Lausanne-ba került, ahol a hetvenes években megnyitották az akkor egyedülálló Art Brut múzeumot és kutatóközpontot. Azóta világszerte követték a Lausanne-i példát, s mára már számos hasonló gyűjtemény és kiállítóhely létezik. A Magyar Nemzeti Galériában szeptember közepe óta látható Belső utak képei című kiállításon részben osztrák pszichiátriai betegek műhelyeiből, részben a budapesti Pszichiátriai Múzeum gyűjteményéből válogatott alkotások láthatók. A kiállítás kurátorával beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Megfogalmazható-e, hogy mi különbözteti meg az úgynevezett outsider vagy art brut alkotásokat a művészettörténet fő áramába sorolható művészeti alkotásoktól?
Plesznivy Edit: Nagyon nehéz határt szabni. Annál is inkább, mert a huszadik század eleje óta - azóta, hogy az avantgárd fölrúgott minden korábbi tradíciót - próbáljuk megfogalmazni, hogy mi a művészet és ki a művész. A válasszal még mindig adósak vagyunk. Némelyek elfogadják, hogy akár egy ösztönös gesztus vagy gondolat is válhat művészetté, sőt hogy a hétköznapi tárgyaink is képviselhetnek művészi értéket. Ugyanakkor Dubuffet például nagyon szigorú kritériumok szerint határozta meg, hogy ki sorolható az art brut alkotók közé. Mindenekelőtt azok, akik nem vettek részt semmiféle művészeti képzésben. A másik kritériuma az volt, hogy az általa idesorolt emberek kizárólag csak saját maguk számára alkottak, így semmi módon nem rezonáltak a külvilág jelenségeire. Azóta bővült a szempontrendszer. Lényeges, hogy az outsider (kívülálló) alkotók kizárólag erős belső késztetésre alkotnak, méghozzá szinte minden külső visszajelzés igénye nélkül, sokszor teljes elszigeteltségben és magányban, szinte megszállottan. Az alkotás folyamatát nem előzi meg prekoncepció. A készülő művek nem a körülöttük történő dolgokra reflektálnak, hanem a "belső utak képei", az egyéni és a kollektív tudattalan tartalmak, álomképek, emlékképek jelennek meg. Az alkotó és alkotása nem illeszkedik a hivatalos művészeti intézményi rendszerbe (oktatás, galériák, díjak, anyagi érdek és így tovább). Érintetlen a művészettörténeti stíluskorszakoktól, nincsenek előképek, hatások, elődök. Nem hatnak rájuk a kortárs művészeti jelenségek, a divatos áramlatok sem, és nem szándékoznak eladni az alkotásaikat.
MN: Művészettörténészként mikor került kapcsolatba először az art brut fogalmával?
PE: 1986-ban, amikor dr. Veér Andrást nevezték ki az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet főigazgatójának, ő hamar fölismerte azt a hatalmas kultúrtörténeti és szakmai értéket, amelyet az intézetben őrzött műalkotásokból létrehozott gyűjtemény képviselt. Ez a jó néhány évtizeddel korábban keletkezett tárgyegyüttes akkorra már régóta ebek harmincadjára jutott, s részben a pincében, részben a padláson hányódott. Egészen addig elsősorban terápiás és diagnosztikai értékei miatt őrizték. Akkor kért fel engem a főigazgató, hogy művészettörténészként dolgozzam fel, tegyem rendbe, értékeljem, katalogizáljam és kezeljem ezt a gyűjteményt. Felkért arra is, hogy alakítsak ki egy kis kutatóműhelyt, annak mintájára, mint amit a kezdetek idején, az 1910-es években Selig Árpád, az akkori Pszichiátriai Intézet másodorvosa létesített, amikor elkezdte a gyűjtést. Mint megtudtam, az alapító szeme előtt a heidelbergi Prinzhorn- gyűjtemény lebegett, amelynek darabjait Hans Prinzhorn német művészettörténész és pszichiáter ugyancsak abban az időben kezdte gyűjteni. De még a heidelbergi kórházénál is régebbi a Lombroso-féle torinói gyűjtemény, amely a tizenkilencedik század közepén született.
MN: Tudjuk-e, hogy a pszichiáterek és más szakmabéliek ezeket az alkotásokat orvosi vagy művészi szempontok szerint válogatták, illetve gyűjtötték?
PE: Eleinte egyértelműen orvosszakmai szempontok vezérelték a pszichiátereket, mert rájöttek, hogy ha folyamatukban vizsgálják egy-egy beteg alkotásait, abból komoly következtetéseket lehet levonni a beteg állapotának változásáról, annak irányáról és még sok egyébről. Például sok esetben egy-egy ilyen ábrázolás előrevetít bizonyos betegségtüneteket, vagy arra is rámutat, hogy a betegség gyógyuló tendenciát mutat.
MN: Akár még odáig is el lehet merészkedni, hogy egy-egy ilyen típusú megnyilvánulásból a beteg végzetes, mondjuk öngyilkossági szándékaira következtethet az orvosa?
PE: Én erről sokat beszélgettem Hárdi István professzorral, aki ennek a témának az egyik leghíresebb hazai szakértője. Õ több alkotáson is bemutatta nekem, hogy a gyógyszeres kezelés során például a korábban teljesen szétesett pszichéről árulkodó rajzból hogyan válik sokkal összeszedettebb, komponáltabb, értelmezhetőbb alkotás. És ugyanígy követhető az ellentétes folyamat, amikor egy beteg állapota látványosan romlik. Azt is megértettem, hogy egy-egy alkotásból nem lehet pontos következtetéseket levonni, csak akkor érvényes ez a módszer, ha hosszabban követjük a betegek önkifejező tevékenységét. Hárdi professzor szerint egy magára valamit adó szakember kizárólag az alkotások alapján nem mond ki értékítéletet a beteg hogyléte vagy állapota felől. Csak akkor értékeli ezeket, ha mellettük ott van a kórrajz is, mert a kétféle információ együttesen adhat csak ki alkalmas diagnózist.
MN: Mi lett a Selig-gyűjtemény sorsa?
PE: Selig Árpád sajnos nagyon korán meghalt, így aztán nem igazán tudjuk, hogy ő mennyire támaszkodott ezekre az alkotásokra a gyógyításban. Az azonban kiderült, hogy a saját maga által létrehozott gyűjteményt szinte az édes gyermekének tekintette, úgyhogy amikor áthelyezték őt az angyalföldi kórházba, oda is magával vitte. Később, a háború alatt a Selig-gyűjtemény hosszan lappangott, s majd csak az ötvenes évek elején került elő újra, amikor a Pszichiátriai Intézet újra visszaköltözött a korábban hadi célokra kiürített lipótmezei kórházba. Fekete János orvos volt az első, aki a háború után lelkesen nekilátott a gyűjtemény darabjai felkutatásának, sőt a szakmai feldolgozásához is, bár ő maga nem pszichiáter volt, hanem röntgenorvos. Az ő halála után aztán a tárgyak a pincébe kerültek, s évtizedeken keresztül senki sem törődött velük. Amikor én 1986-ban nekikezdtem, nagyon sok feltárnivalót találtam. Részben külön kellett választani az anyagban szereplő jelentős művészi alkotásokat, mint például az intézetben ápolt Gulácsy Lajos vagy Nemes-Lampérth József képeit, mint ahogyan Pál István és Zórád Géza alkotásait is. Ezek egyértelműen magas színvonalú művészi munkák voltak. A gyűjtemény másik fele - a nagyobbik rész - az úgynevezett outsider alkotók tárgyaiból állt. Õk azok, akik betegként bekerülve, spontán módon, a maguk kedvteléséből, olykor belső kényszerből vagy egyéb igényből érezték úgy, hogy alkotni akarnak. Sok esetben a betegség váltja ki egy-egy emberből ezt az igényt vagy hajlamot. Sok olyat találunk ezek között az alkotók között, akik korábban sohasem fogtak volna rajzeszközt a kezükbe, mert mielőtt bekerültek, takarítónőként vagy napszámosként dolgoztak, s az ilyenfajta önkifejezés semmiképp nem volt része az életüknek. Itt viszont, részben azért, mert olyan körülmények közé kerültek, amelyek lehetőséget teremtettek számukra az alkotáshoz, másrészt pedig a betegségük, például a szkizofrénia következtében úgy érezték, hogy a feszültségeiket így tudják levezetni. Azt tudni kell, hogy korábban a pszichiátriai kezelésre került emberek jó része - általában joggal - bezártságként élte meg ezt az időszakot. Nem is beszélve azokról, akik szinte egész hátralévő életüket itt töltötték. Tehát az alkotási vágyat részben ez a bezártság érzése keltette fel bennük. Sokszor fordult elő - ez ma is így van -, hogy a pszichiátriai betegségekben szenvedők személyiségének épen megőrzött része önvédelemből vagy épp a betegség leküzdésére tett kísérlet okán ezzel a módszerrel saját magának igyekszik bizonyítani, hogy mire képes az alkotás által. Ugyanakkor sok beteg esetében ez a tevékenység kommunikációs eszközként szolgál. Az őáltaluk átélt élmények ugyanis nagyon nehezen vagy egyáltalán nem verbalizálhatóak. Ezért keresik ezt az ősibb és egyszerűbb kifejezési módot, amelyen keresztül őszintébben tudnak megnyilvánulni. Ez az orvosnak is sokat segít. A betegnek pedig rendkívül fontos a visszajelzés.
MN: Ezek a tárgyak mennyiben tekinthetőek művészi értékűnek?
PE: Amikor először találkoztam ezzel a gyűjteménnyel, engem művészettörténészként elsősorban a tanult művészek alkotásai érdekeltek. Például Pál István izgalmas alakja a magyar művészettörténetben alig volt ismert, holott igazán rendkívüli képességekkel megáldott művész volt. Mivel többször is kezelték az intézetben, a gyűjteményben 19 képe található. Az ő esetében a betegség nem jelentett akadályozó tényezőt a művészi minőséget tekintve. Ellentétben például Gulácsy Lajossal, aki a betegsége előrehaladtával egyre inkább széteső, komponálatlan, kevéssé értékelhető művészi alkotásokat hozott létre, s amikor teljesen elhatalmasodott rajta a baj, akkor már nem is volt képes festeni. Pál Istvánnál annyi érzékelhető, hogy a témái megváltoznak, a kórházat, a betegtársakat festi, de stilárisan nem változnak a művek. Ám a számunkra ismeretlen nevű alkotók munkái között is számos kiemelkedően jót találunk. Nyugodtan mondhatom, hogy a gyűjteményben lévő tárgyak fele magas művészi színvonalat jelez.
MN: A Nemzeti Galériában látható kiállításra hogyan válogatott, mi volt az alapkoncepció?
PE: A kezdetektől máig tartó periódus minden évtizedéből a legjobb alkotókat választottam ki, s tőlük öt-hat munka látható. Ezek szinte mindegyike olyan, amiről nem kétséges, hogy művészi értékűek. A nyolcvanas évek végétől kezdve rendszeresen rendeztünk kiállításokat ebből az anyagból, persze nem szokványos kiállítóhelyeken, hanem olyan intézményekben, amelyek nyitottnak mutatkoztak a művészet perifériáján alkotók munkái iránt, mint például a Cirko-gejzír mozi előterében, ahol a nemrég elhunyt El Kazovszkij válogatta a tárgyakat. De rendeztünk kiállítást kórházakban vagy művelődési házakban, ugyancsak erre érzékeny képzőművészek, mint például Gaál József vagy Maurer Dóra segítségével, akik a hallgatóikat is elhozták ezekre a kiállításokra. Igazi áttörés csak a közelmúltban történt, amikor a legutóbbi főigazgató, Nagy Zoltán segítségével sikerült a korábban szétszórtan működő művészeti műhelyek munkáit némileg egységesíteni, és rendszeres kiállításokat rendezni - most már az intézet területén belül. Megalakult egy művészeti tanács, és ennek segítségével 2005-ben megnyílt a Tárt Kapu Galéria. Ez volt az első hazai art brut galéria, ahol a terápiás műhelyek a nagyközönség számára is kinyitották a kapukat.
MN: Az OPNI tavalyi bezárásával ez a lehetőség is elveszett. Nemcsak a pszichiátriai betegek bizonytalan helyzete miatt, hanem az értékes art brut gyűjtemény miatt is nagy volt a felzúdulás. Jól tudom, hogy most mintha a gyűjtemény sorsa nyugvópontra jutna?
PE: Szerencsére a korábban az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben tárolt anyagot már jóval a kórház bezárása előtt levédettük. A kulturális minisztérium megadta a múzeumi gyűjteménynek kijáró státust. Így kétszeres védelem alá került, részben a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, másrészt a kulturális tárca felel érte. Épp ezért nem lehetett lesöpörni. Öt intézmény pályázott azért, hogy az ő felügyelete alá tartozzon. Végül is a Magyar Tudományos Akadémia kapta meg ezt a jogot, és úgy tűnik, most már rövidesen a végleges helyére is kerülhet a VI. kerületbe, egy Teréz körúti épületbe. Mint most kinevezett gyűjteményi elnök, úgy látom, hogy itt jól elhelyezhető a körülbelül ezer műtárgy, jó néhány dokumentum, számos alaposan feldolgozott életmű és egyéb, rendkívül izgalmas háttéranyag.
A kiállításról kritikánkat lásd a Visszhang rovatban!
