Hiába az apostolról elnevezett téren várakozó tízezrek, hiába az előbb meghökkenő, majd kétségbe eső kardinálisok, hiába ima és dühroham - az újdonsült Szentatya elmenekül a feladat elől, nem érzi magát képesnek rá.
Míg a Vatikánba zárt bíborosok egy - eredetileg a pánikba eső pápa kezelésére odahívott - hóbortos pszichiáter vezényletével gyermeteg pótcselekvésekkel múlatják az időt (a reverendában bonyolított röplabdabajnokságot nyilván a vezetésre történő természetes kiválasztódás példázatának szánja a rendező), addig a pápa Róma utcáin kóborolva keresi elveszett önmagát. Egy vendégszereplésre érkező színtársulatba belefutván felidézi ifjúkorát, hamvába hullt színészi ambícióin mereng. A rendező szándéka világosabb már nem is lehetne: az egyház teátrális, ám kiüresedett formáit és a színházi mesterkéltségben mégis megmutatkozó személyességet úgy állítja párhuzamba, hogy közben ellenpontozza is.
Vannak Moretti filmjében érdekes szituációk, van valami szatirikus él és a szokottnál kissé szélesebb látószögű társadalombírálat, ami nem valami helyi anomáliát vagy a politikai rendszer működésének problémáit veszi tárgyául, hanem az emberi természet késztetését, hogy egy megfellebbezhetetlen vezetőt, példaképet kövessen. Eljátszik a gondolattal, hogy egyszer a legeslegmagasabb (egyházi, politikai, társadalmi - mindegy) vezetői pozícióba helyezett ember nem mond le saját emberi méltóságáról a közéleti méltóságért cserébe. Ám elmélyülni nem tud sem a társadalomkritika, sem az emberi dráma, ugyanakkor a szatirikus él sem vág semerre. Ha a cél az óvatos megmosolyogtatás volt, és az "aha, érdekes" jellegű rácsodálkozás elérése, akkor az maradéktalanul teljesült.
Forgalmazza a Cirko-Film - Másképp Alapítvány
