Csakhogy ez a sármos, kedves, életrevaló fiatalember fel sem ismeri a rémült tekintetű, bizonytalan mozgású, egykori önmagára, a nagyvilági, önbizalommal telt nőre a helyreállító plasztikai műtét után sem hasonlító asszonyt. Viszont meglátja benne a feleségére emlékeztető, az egykori barátok és főleg a hagyatéki hivatal előtt annak szerepét eljátszani képes hasonmást, akinek segítségével majd hozzájuthat tehetős élettársa vagyonához.
Nem a lélektani hitelesség itt a fő kérdés. Hogy létezhet-e ilyesmi: végig fel nem ismert szerető? A nagy színészi elhitetőképességgel előadott történetben nyilvánvaló a válasz: létezhet, hiszen a férfi érdeklődése már azelőtt is csak a nő – önképként is elfogadott – szerepére irányult. Ezért is tudta az „árja” férfi megtagadni, sőt, elárulva rejtekhelyét a halálba küldeni állítólagos szerelmét. Neki nincsenek hát titkai, csak eltitkolnivalói. A nő azonban az érzelmi megrázkódtatáson túl egzisztenciális kérdésekkel szembesül: vajon így vezet vissza az út az ún. életbe? Eljátszva azt a személyiséget, amellyel korábban azonosult, sőt, amellyel magát összetévesztve más pszeudoszemélyiségek pszeudoéletének részeseként értelmet hazudott életének? Belemegy a duplán megcsavart, de egyáltalán nem szórakoztató játszmába. Szerelemből, ragaszkodásból, érzelmi kiszolgáltatottsága miatt. És talán azért is, hogy amikor eljön az igazság pillanata, meglássa azt, ami van. Nem a férfi szerelme vagy akárki barátsága, együttérzése, hanem a kegyetlen szembesülés lesz az, ami valóban megtartja őt. A szembesülés azzal, hogy a világ, amelyben életét élte, nem eltűnt, hanem mindig is csak illúzióként létezett. S nem mást építenek újjá túlélés címén, mint ezt az illúziót.
Nem tudhatjuk, hogy neki
van-e innen tovább? Nem mindenkinek van: a határozott és öntudatos, mégis öngyilkosságba menekülő zsidó aktivistanő, az asszony barátnője sem tud megbirkózni a táboroknak azzal az egzisztenciális traumájával, amely magának az emberi létezésnek viszonyítási pontjait törölte el egyszer s mindenkorra. És – morálisan – nincs tovább a háborút kisebb megrázkódtatásokkal és fájdalmas, de emberi léptékű veszteségekkel átvészelő, a végső jelenetben teljes létszámban felvonuló baráti társaságnak, benne a mindig mindent trükkösen túlélő egykori társnak sem. Aki végül kénytelen szembesülni saját állétezésével, amikor felesége valódisága egy finoman megoldott, mégis katartikus jelenetben nyilvánvalóvá válik.
Még egyszer: nem tudhatjuk, az asszonynak van-e innen tovább? A zárlat nyitott és nyugtalanító. De ha van tovább, akkor csakis innen van.
Christian Petzold sűrű atmoszférájú, erőteljes filmdrámája a két főhős érintkezéseiből bomlik ki. A jóképű Ronald Zehrfeldben semmi infernális nincs: csak életösztön, csak érvényesülési vágy, csak önzés – mint legtöbbünkben. Ha olykor fel is merül benne a kétely – hogy ki ez a nő, kicsoda ő maga, mi ez a világ itt –, gyorsan elhessegeti a kellemetlen érzést. De a feleséget alakító Nina Hoss rémült, majd kiüresedett, végül fájdalmas, mégis kitisztult tekintete a film után is sokáig velünk marad.
A Cirko Film – Másképp Alapítvány bemutatója
