Az eljárás 1961. április 11-én kezdődött, tizenöt vádpont szólt Eichmann tevékenysége ellen, a legsúlyosabb vádpont a magyar zsidók halálba küldésének „akciója” volt. Izrael számára a per szimbolikus értékkel bírt: nem csupán egy ember állt a vádlottak padján, hanem az egész náci népirtás. Nemcsak ítéletet mondani akartak, hanem feltárni a genocídium mechanizmusait, ideológiai alapjait, és megmutatni a közvéleménynek.
„A per előtt nehéz volt a túlélőket rábírni, hogy beszéljenek arról, amit átéltek. Sokan azt mondták: a gyerekeinknek sem beszéltünk róla. Sok fiatal izraeli nem akart hallani a holokausztról. Számukra érthetetlen volt, hogyan hagyhatták magukat milliók ellenállás nélkül lemészárolni. A bíróság előtt bebizonyítottuk, hogy Eichmann és az emberei az utolsó pillanatig megtévesztették az áldozataikat. Témává tettük a varsói gettólázadást is, ahol a zsidók a kilátástalanság ellenére fegyverrel védekeztek a nácik ellen. Mindez oda vezetett, hogy megváltozott az emberek gondolkodása: ennek a pernek köszönhetően az izraeli ifjúság tudni akarta, mi történt” – mondta el egy svájci interjúban Gabriel Bach, az Eichmann-per ügyésze.
| ||
„Eichmann elfogása, pere és kivégzése valóban az első globális médiaesemény volt; 1945 után ez volt az első alkalom, hogy az európai zsidóság tragédiája, a holokauszt az érdeklődés és figyelem középpontjába került” – magyarázza Csonka Laura, kutató; aki Az Eichmann-per magyarországi sajtóvisszhangja című tanulmányában a per magyar sajtóbeli szerepével foglalkozott. – „Nagyon élénk sajtóérdeklődés övezte a pert, a tárgyalás kezdetén 700 újságíró volt jelen: majdnem minden fejlett országból érkeztek újságírók, hogy tudósítsanak a perről. A magyarországi sajtóérdeklődés is nagy volt, magyar újságírók is kiutaztak a tárgyalásra, azonban a magyar politikai vezetés az irányított sajtó által erősen szabályozta és kontrollálta, hogy mi jelenhetett meg Eichmannról és a peréről.”
Magyarországon a filmhíradó az archivált anyagok szerint háromszor számolt be a perről. Egy drámai hangvételű, bevezető közlemény után a per megkezdéséről tudósítottak: „Az izraeli bíróság elnöke Landau bíró felszólítására állt fel Eichmann a golyóálló üveggel körülvett vádlottak padjáról, hogy meghallgassa a vádat. A bíróság héber nyelven tanácskozik, amelyet német és angol nyelvre fordítanak. Ismertetik a tizenöt pontos vádiratot. A tizenöt vádpont közül 12 az izraeli törvények szerint halállal büntetendő. Az ügyész Adolf Eichmannt a következőkkel vádolja: több millió zsidó meggyilkolása, ártatlanok millióinak embertelen fogva tartása, a zsidó nép elleni rendszeres irtó hadjárat és különböző nemzetiségűek elleni hasonló bűncselekmények elkövetésével. A vádirat ismertetése után Servatius, Eichmann védője szólalt fel. Felszólította a bíróságot, nyilvánítsa magát illetéktelennek és elfogultsággal vádolta a tanácsot. Mintegy 10 órás válaszában Hausner izraeli főállamügyész megcáfolta Servatius érveit. A világ már 15 esztendeje vár arra - jelentette ki - hogy ez az ember bíróság elé kerüljön. Majd hangsúlyozta: Nem tarthatja bírónak magát az, aki ilyen szörnyű bűntényt elfogulatlanul szemlélne. Hausner főállamügyész válasza után az izraeli törvényszék elutasította Servatius óvásait és megkezdődött az érdemleges tárgyalás.” A harmadik, és egyben utolsó híradás az ítélethirdetésről ad számot, melynek legfontosabb pontja az államügyész idézése: „egyetlen ítélet lehet csak osztályrésze: a halál, mert a civilizált világ nem ismer súlyosabb büntetést”.
| ||
Az írott sajtó ennél sokkal aktívabban képviseltette magát a tájékoztatásban, ahogy ez Csonka Laura tanulmányából kiderül. A sajtó fő irányelve azonban a párt irányelve volt, a helyzet kezelésére vonatkozó utasításokat nemcsak a Magyar Nemzet, a Népszabadság, a Népszava követte, hanem az izraelita Új Élet is. Eichmann letartóztatásának hírére az MSZMP rögtön reagált: 1960. június 28-án ülésezett a Politikai Bizottság, hogy megtárgyalják „az Eichmann-üggyel kapcsolatos intézkedéseket”. Ez volt az első alkalom, amikor Kádár János beszélt a párt zsidópolitikájáról. „Nem jó ezekkel a nyomorult, fasiszta ügyekből kizárólag zsidókérdést csinálni. Ha mi ebben a dologban fellépünk, a döntő az legyen, hogy ez az Eichmann a magyar állampolgárok százezreit gyilkolta meg. (…) Ez nem zsidókérdés, ez a fasizmus és az antifasizmus kérdése” – idézi Kádárt a jegyzőkönyv.
A rendszer egyébként a zsidóságot kizárólag vallásfelekezetként kívánta kezelni, s feltétlen hűséget várt a magyar államvezetéshez, ami azt is jelentette, hogy a magyar zsidó hitközösségnek magát kifelé cionista-ellenesnek és Izrael-ellenesnek kellett mutatni. Ahogy az MSZMP határozata tartalmazta: „Célunk – a nyugatnémet militarista és neofasiszta vezető körök minél nagyobb méretű leleplezése – érdekében arra kell törekednünk, hogy az Eichmann-ügy minél szélesebb nyilvánosságot kapjon. Az izraeli kormány ugyanis Eichmann elfogásával olyan eszközök birtokába jutott, amelyek alkalmasak arra, hogy a nyugatnémet kormányt sakkban tartsa. Az izraeli kormánynak módjában áll a mai nyugatnémet vezetők súlyos kompromittálása Eichmann vallomásának segítségével, ugyanakkor az izraeli kormánytól függ, hogy ezt megteszi-e, vagy a nyugatnémet kormánnyal alkudozásba bocsátkozik, hogy cserébe a leleplezés megakadályozásáért különböző – főleg gazdasági – előnyöket csikarjon ki. Javasolt lépéseink nagymértékben zavarhatják és akadályozhatják az izraeli-nyugatnémet zsarolási és egyezkedési manővereket.”
| ||
A per megjelenítése tehát pontosan ezt figyelembe véve működött: az NSZK minél rosszabb színben való feltüntetése, a bonni kormány volt náci tágjainak emlegetése és lehetőleg Izrael „leleplezése” volt a sajtó fő feladata. A sajtó aktivitásának három nagy szakasza volt, összegzi Csonka Laura. Elsőként Eichmann letartóztatásakor, 1960 májusától őszig kapott nagy közérdeklődést a dolog, a fent említett lapok naponta, hetente cikkeztek az ügy kapcsán, a hangnem pedig az MSZMP céljainak megfelelő volt: „Jeruzsálemben mind a bíróság, mind a burzsoá sajtó képviselői szívesebben beszélnek csak a halottakról és a fasiszta Németországnak csupán azokat a főkolomposait vádolják, akik a véreskezű Hitler-rendszerrel együtt letűntek. Az Eichmann-perben a bíróság eljárása az izraeli vezető köröknek abból az irányelvéből következik, hogy igyekezni kell elkenni az Eichmann - pernek Bonn szempontjából „kellemetlen” részleteit. Bizonyos izraeli körök azzal, hogy bohózattá változtatják az Eichmann-pert, nemcsak az izraeli népet vezetik félre, hanem megpróbálják lejáratni a nagy szovjet népet is, amelynek sok millió fia és lánya áldozta életét, hogy megmentse az emberiséget a náci pestistől. Mindaz, ami a jeruzsálemi tárgyalóteremben történik, és ami az ottani eseményekkel összefügg, feltétlenül nagyfokú elővigyázatosságra készteti a szovjet közvéleményt…egy náci bűnöst el lehet szigetelni a jeruzsálemi üvegfülkével, de sem Tel Aviv, sem Bonn nem tudja titokban tartani az Eichmann-perben folyó komédiát. A népek látják az igazságot” – írta a Magyar Nemzet 1961. június 24-án.
A Ludas Matyi az elfogást címlapon közölte, amelyen Adenauer karikatúrája szerepelt az alábbi kommenttel, amint épp Eichmann elfogásának hírét olvassa: „Úgy kell neki! Miért nem bujkált nálunk, mint a többiek!” Ezek után a bujkálás és az elfogás körülményeiről cikkeztek minél többet, ahogy Csonka Laura írja: „Azt a meggyőződést szerették volna az olvasókban elültetni, hogy a nyugat-németek végig segítették, egyengették Eichmann útját a háború után, sőt még munkát, megélhetést is biztosítottak az egykori náci tiszt számára”.
| ||
A sajtó reakciójának második szakasza a per lefolyásának tudósítása volt, 1961 áprilisa és augusztusa között. A sajtó leginkább azt kritizálta, hogy a per csupán Eichmann ellen folyik, és az Eichmann által említettek felelősségre vonása nem történik meg, a „bonni körök” és Izrael összejátszása miatt. Bár több magyar tanú is megszólalt a per során, ezt kevéssé, sokkal inkább Eichmann és egykori munkatársai visszaemlékezéseit írták meg a megjelenő cikkek. Mindeközben Eichmannt karikírozva, vallomását komikus és negatív éllel közölték, írja Csonka Laura. Míg a Magyar Nemzetben Eichmann a „magyar zsidók zsarnokaként” jelent meg, ő és védőügyvédje a magyarországi események felelősségét teljesen a magyar szervekre és a csendőrségre akarták hárítani. „Mindent a magyarok csináltak! Ők hozták a törvényeket és a rendeleteket, a magyar rendőrség összeszedte, táborba gyűjtötte és vagonba rakta a csillagosokat. Tisztjeim egyes esetekben csak azért avatkoztak be, mert míg mi mindenütt rendben, művészi módon végeztük a deportálást, a csendőrök példátlan durvasággal léptek fel, sőt ki is fosztották az embereket, noha mi tiltakoztunk ez ellen” – idézi Csonka Laura az Ország-Világ március 8-i cikkéből. Ezt a hozzáállást a sajtó a messzemenőkig elítélte; ráadásul nehezményezték, hogy az izraeli főügyész nem elég kritikus Horthyval és az előző rezsimmel szemben. A halálos ítélet kihirdetéséig szinte csend volt, decemberben pedig tényszerűen tájékoztatták az olvasókat a döntésről, majd később, 1962 júniusában a végrehajtásról is. Az Új Élet azt írta Eichmannról: „Ő volt a megfelelő ember a megfelelő helyen, aki minden szörnyű bűnét örömmel és belső kielégüléssel hajtotta végre, a saját és felettesei megelégedésére.”
