A Nyolc nővel világszerte befutott francia filmrendező ezúttal egy, az Edward-kori Angliában játszódó melodrámával kedveskedik híveinek. Megjelenésünk napjától Magyarországon is megy az Angel.
*
Magyar Narancs: Mitől e vonzalom az angol romantikus irodalom iránt?
Francois Ozon: Kimondottan Elizabeth Taylor regénye iránt. Egy barátom hozta hat-hét évvel ezelőtt, hogy pont nekem való. És már akkor elhatároztam, hogy megcsinálom. A Nyolc nő fárasztó forgatása után voltam éppen, így akkor képtelen lettem volna rögtön belevágni. Helyette jött a Swimming Pool, ami szintén egy írónőről szól, a kiadó-író kapcsolatról, a képzelet játékáról.
MN: Ennyire érdekes lenne élet és irodalom viszonya?
FO: Az a mód, ahogy Taylor a rendkívül népszerű, de irodalmilag jelentéktelen írónőt ábrázolja, az érdekes. Az eredeti regényhez képest megváltoztattam viszont a férje alakját. A filmben Esmé egy tehetséges festő, de nem ismerik el a maga korában. A könyvben viszont végig rossz festőnek van ábrázolva. Nagyobb ellentmondásnak tartottam a két művész szembeállítását: az ünnepelt Angelt, akit az utókor elfeled és a sikertelen Esmét, aki netán fennmarad az utókornak.
MN: A maga művészi attitűdje hasonlít Angeléhez?
FO: Minden művész sokrétű, bizarr személyiség. Angelnek az élete az alapanyag az íráshoz, az egyetlen tevékenységhez, amiben képes kiteljesedni. Valahol mind az írás, mind a rendezés énkereső állapot. Mi tagadás, jó adag nárcizmus kell minden művészi tevékenységhez. Önszeretet nélkül nem megy.
MN: Vagyis valahol magára ismer benneÉ
FO: Az életben nem találkoznék vele. Megalomániás, hisztérikusan viselkedik. Sajnos velünk, művészekkel is gyakran megesik ez, amit nem tartok helyesnek, de szinte mazochista módon azonosultam vele.
MN: Korábbi filmje, a Homok alatt hősnője is menekül a valóságtól.
FO: Gyakran ez a túlélés módja a lélek számára.
MN: Egyszer úgy fogalmazott, hogy szereti védeni a védhetetlen szereplőket.
FO: Nagy gyengédséget érzek a szereplőim iránt, követem őket, nem ítélkezem felettük. Vélhetően jobban megértem az alkotó embereket, mert magam is az vagyok. És egy művész alapállásból egyedül van a maga saját világával. Kisebb-nagyobb mértékben bezárkózik a saját univerzumába. Angelnek ez a maga teremtette képzeletvilág a börtöne és a koporsója is egyben. Az ő drámája szerintem az, hogy túl fiatalon lett sikeres, és rossz tanácsadókkal vette magát körül. Ezért nagymértékben a kiadója a felelős, aki gyenge jellem és ráhagyja a hibáit. Ezáltal nem fejlődik a személyisége. Senki nem mondja meg neki az igazat. Kérdés persze, hogy mikor teszünk jót valakivel: ha ráhagyjuk a dolgokat, vagy ha a szemébe mondjuk az igazat.
MN: Ön szerint?
FO: Én egyértelműen az igazmondás pártján állok. Hosszabb távon ugyanis kevesebb szenvedést okozunk a másiknak.
MN: Amennyire tudom, eredetileg Nicole Kidmannek szánta Angel szerepét. Miért váltott végül a kevéssé ismert Romola Garaira?
FO: Kezdetben a 30-as, 40-es évek hollywoodi filmjei jártak a fejemben. Azokra a filmekre gondolok, amelyekben olyan sztárok domborítottak, mint Joan Crawford, Bette Davis vagy Vivien Leigh. Valóban megkerestem Nicole Kidmant, találkoztunk is, sőt érdekelte a szerep. Igen ám, csakhogy a könyvben száz oldalt tesz ki Angel gyerekkora, fiatalsága, amihez egy huszonéves színésznő jöhetett szóba, aki éppúgy hiteles kamaszlánynak, mint idősebbnek. Kidmanről pedig még sok botoxszal sem hihető el mindez. Mondanom se kell, mennyire kétségbe estek a producereim. Szerencsére Kidmannel csak a szóbeli megállapodásig jutottunk, és nem sértődött meg, amikor visszamondtuk a felkérést. Romola ideális választás: fiatal, intelligens, van humora, stílusérzéke. Nem akartam megcsalni sem az irodalmi alapanyagot, sem a saját művészi víziómat.
MN: Először dolgozott angol stábbal, angol nyelven a színészektől a technikusokig. Milyen volt?
FO: Rémálom. Na, nem miattuk, miattam. Az én angoltudásom elég közepes.
MN: A filmjei szinte csak nőkről szólnak. Miért?
FO: Mit tegyek, ha tökéletesebbnek, érdekesebbnek, szórakoztatóbbnak tartom a nőket? Már-már erotikus örömöt jelent egy színésznőt filmezni, bevilágítani a lelkébe, az érzelmeibe. Élvezettel játszom a jelmezekkel, a sminkkel, a női arcok és testek átváltozásával.
MN: Catherine Deneuve-től Isabelle Huppert-en át Charlotte Ramplingig magam is meggyőződhettem arról, hogy valósággal istenítik magát. Mit gondol, mindez az inkább női, mintsem férfilátásmódjának köszönhető?
FO: Csak azt tudom, hogy könnyebben azonosulok egy női szereplővel. Feltehetően azért, mert nagyobb a köztünk lévő távolság. A férfi szereplőknél tükörbenyomásom van, sokszor szinte zavart érzek, ha egy színészt kell instruálnom. Valahol tisztább a rálátásom az ellenkező nemre.
MN: Nincs olyan műfaj, stílus, hangvétel, amihez hűséges maradna.
FO: Tényleg? Fel se tűnt. Minden alkalommal egy történet elmesélésének a vágya mozgat. Azzal foglalkozom, ami rám talál és megérint. Mivel gyakran találnak rám témák, sokszor a bőség zavarával küszködöm. Évente egy film nem is lenne elég annyi történet feldolgozására, ami foglalkoztat. Kihívásnak tartom, hogy ne ismételjem magam.
(Az Angel című Þlmről írott kritikánkat lásd a Visszhang rovatban.)
